Amazonian

Mivel lehetőségem volt összemérni, milyen a vezetői mentalitás kis hazánkban, illetve Walesben, az Amazonban, úgy gondolom, megér az is egy posztot, hogyan irányítanak a "gyárban", milyen vezetők is dolgoznak ott.

Rögtön az elején lelövöm a poént: nagyon ritka kivételektől eltekintve az Amazonban csupa igazi rátermett vezetővel találkoztam. Az egyik kedvencem Charlotte volt, aki szerintem az egyik legjobb vezető az Amazonban, róla egy későbbi postban szót fogok ejteni, de általánosságban elmondható, hogy korrekt, határozott emberek voltak. Tudtak irányítani, bánni az emberekkel, kézben tartották a dolgokat. Megkövetelték a fegyelmet, de nem nézték rossz szemmel, ha volt közben egy kis mókázás. Igyekeztek jó hangulatot teremteni, átadni az információkat, megteremteni minden feltételt, hogy normálisan tudjuk végezni a munkánkat. Nem felejtkeztek el arról, hogy a dolgozók testi épsége fontosabb bármilyen tervteljesítési mutatónál. Egyenrangúként bántak velünk, az FC vezetőjével akármikor találkoztam, mindig mosolyogva köszönt. Ezzel szemben Magyarországon tanúja voltam olyan esetnek, amikor a Magyar Telekom vezérigazgatója a beosztottjának egyszerűen nem köszönt vissza, amikor az kijött elé, hogy bekísérje egy rendezvényre. Szóval itt mintha nem felejtették volna el, hogy vezetőnek lenni nem kiváltság, hanem kötelesség, és attól, hogy ők fent vannak, lehet lejjebb is nézni, de ez nem egyenlő a lenézéssel.

Ne csináljunk kuplerájt

Ahogy írtam, igenis megkövetelték a fegyelmet és a rendet, bár a karácsonyi pörgésben nyilván nekik is volt éppen elég dolguk, így kevesebb energiájuk maradt a melósok felügyeletére. A nagy hajtás lecsengése után aztán a teamleadereknek egyre több idejük lett arra, hogy szóvá tegyék, ha a stow etiquettet megsértettük vagy kuplerájt hagytunk valamelyik rekeszben. Nekik ugyanis az is kötelességük volt, hogy folyamatosan járják a raktárt, és figyeljenek arra, hogy ésszel pakolnak-e a stowerek, vagy csak összedobáljuk az árukat, mint Habony Árpi a kommunikációs ötleteit. Ha valamelyik rekeszben azt látták, hogy a stower csak behányta a rakományt, egymás hegyén, hátán vannak a cuccok, vagy megsértették azt a szabályt, hogy maximum1,6 méter magasra lehet pakolni egy rekeszben, akkor számítógépen visszakeresték, hogy melyikünk pakolt utoljára oda és az kapott egy fejmosást. Írtam már korábban, hogy itt egy leb@szás sem úgy néz ki, mint otthon. Sajnos Magyarországon még ma is sok vezető azt gondolja, hogy jó motivációs eszköz, ha leüvölti a beosztott haját. Na ez itt teljesen elképzelhetetlen. Viszont mismásolás sincs, ha hibát vétettél, szól a vezető, megmutatja a hibát, elmondja hogyan kellett volna csinálni, aztán mindenki megy a dolgára. Én is futottam bele ilyenbe, mert hiába minden igyekezet és jó szándék, amikor a stower siet (target teljesítés ugye), hajlamos a könnyebb utat választani. Ha van 20 egyforma dobozod, és abból tizenkilenc fér be szabályosan a tároló helyre, kinek van kedve tovább keresgélni helyet annak az egynek, naná, hogy bepasszírozom a másik tizenkilenc mellé. Wayne türelmesen elmagyarázta ezredszer is, hogy mi volt a hiba (amit persze én is rögtön láttam, ahogy odavezetett a kérdéses rekeszhez). Amikor elnézést kértem, majdnem még ő szabadkozott, és egy "minden nap tanulsz valami újat" bölcsességgel engedett utamra.

Pedagógiai jellegű séta

Sok cégnél találnak ki misztikusnak tűnő szavakat bizonyos folyamatokra. Nekem a kedvencem az Amazonban az úgynevezett GEMBA-walk. Ez egy betűszó, de ha megöltök, sem tudom, hogy az egyes betűkhöz milyen szavak tartoznak. Nagyjából azt a minőség ellenőrzési folyamatot jelenti, amikor a raktár vezetője, néhány fejes és pár érintett munkairányító körbesétálja a raktárt. Ilyenkor nem bonyolult rendszerszintű problémákat keresnek, egyszerűen azt nézik, van-e valami rendellenesség, látnak-e valahol kuplerájt. Nyilvánvaló, hogy a GEMBA-walk-nak csak pedagógia jelentősége van: jelzés mindenki felé, hogy a vezetők nagyon is rajtatartják a szemüket a raktáron - a gazda szeme hizlalja a jószágot. Jó, persze volt gyakorlati haszna is ezeknek a sétáknak, láttak néhány hibát, amiket aztán kijavítottunk, egy-két dologra felhívták a figyelmet, amiket aztán a reggeli briefeknél a munkairányító igyekezett a fejünkbe verni, de a teamleadek ezeket a sétákat maguk is megejthetnék, és ugyanott tartanánk. A lényeg, hogy mindenki lássa őket, ahogy bejárják az egész raktárat.

(A hölgy Sarah Rhodes, az Amazon swansea-i üzemének vezetője, mellesleg korábban az amerikai haditengerészet vadászpilótája volt.)

Osszák az észt

Minden szervezet működésében fontos, hogy a folyamat szintű problémák felszínre kerüljenek és azokat megoldják. Ez magyarra lefordítva azt jelenti, hogy ki kell deríteni, melyik munkafolyamatnál van szar a palacsintában. Az Amazonban is volt erre legalább egy eszköz. A reggeli briefek helyszínén, a munkairányítók asztala mellett van egy nagy tábla, amely két feladatot is ellát. Részben a stowerek irányítótáblájaként szolgál, részben problémafelvető és prezentáló tábla. A stowerek irányítása olyan módon történik, hogy minden melósnak van egy táblácskája, amin a fényképe és a neve mellett azok a kompetenciák szerepelnek, amikre kiképzést kapott (ebből tudta a munkairányító, hogy milyen melókra lehet beosztani). A táblácskákat aztán reggelente a teamlead a napi munkamennyiségtől függően elhelyezte az irányítótáblán arra a munkaterületre, ahová be akarta osztani (stower, drop-zone controller, consolidátor, stb.), innen tudta leolvasni a melós is, mi lesz aznap a dolga. Egyszerű, mint a faék. Hülyebiztos. Gondolhatnátok, hogy nehogy már ilyen fapados módszerrel oldják meg ezt a feladatot egy ilyen - elvileg - hightech cégnél. Pedig de. Pont azért, hogy mi egyszerű melósok is eligazodjunk rajta.

A másik feladata a táblának, hogy a munkairányító 6 kategóriába sorolva erre írhatja fel, milyen problémákat fedeztek fel a munkafolyamatokban. A 6 kategóriából az egyik az volt, hogy milyen körülmények akadályozzák a melóst, hogy a munkáját elvégezze. Emlékszem, hogy egyszer például ide felkerült az is, hogy az ideiglenes melósok számára fenntartott parkolóban túl nagy a forgalom, zsúfoltság reggel, ami miatt a dolgozók elkéshetnek a munkából. A pontos munkába állás fontosságáról meg már írtam. Hetente egyszer aztán, mint politikusok a választás utáni pozicióosztogatásnál, a táblához csődült egy csomó vezető, menedzser, munkairányító mindenféle területről, akár a HR-ről vagy a biztonsági őrök főnökéről legyen szó, és a mi munkairányítónk, aki a táblára felírta a felmerült problémákat, prezentálta azokat és megbeszélték, hogy ki és mikorra oldja meg az egyes feladatokat. Na de itt nem órákig tartó előadásokra gondoljatok, max 10-15 percben lezavarták az egészet, nagyon hatékonyak voltak. Szerintem az sem volt véletlen, hogy nem ültek le prezi közben (nem is tudtak, mivel szék az nem volt), így érdekükben is állt, hogy siessenek és ne húzzák egy óráig.

Tévedni nem szégyen

A reggeli briefek alkalmával aztán sokszor visszaköszöntek olyan problémák megoldásai, amiket hetekkel vagy hónapokkal korábban vetettünk/vetettek fel. Nem működött persze itt sem minden tökéletesen, de én azt nagyon bírtam, hogy itt nem féltek tévedni és nem féltek beismerni, hogy tévedtek. Volt például az a probléma, hogy a stowerek és pickerek este munkavégzéskor nem vitték vissza a kéziscannereket az eredeti helyükre, ahol reggel felvették, hanem szanaszéjjel hagyták az FC-ben, ahol érte őket a munkaidő vége, ott tették le. Az utánunk jövő éjszakai műszak, meg persze reggel mi alig találtunk gunt a kijelölt helyeken. Első megoldásnak azt találták ki, hogy reggel mindenkinek a nevére kellett venni a scannert az ott elhelyezett számítógép segítségével a badge-ünkön lévő vonalkódot használva, majd este ugyanazzal a folyamattal visszatenni. Ez remek elgondolás volt. Elméletben. Gyakorlatban viszont úgy nézett ki, hogy ellenőrzés hiányában hát pont cseszett mindenki bajlódni ezzel a procedúrával. Két három nap alatt le is vette a vezetés, hogy ez a módszer nem jött be, és gond nélkül visszavonták ezt az intézkedés. Próbálkoztak még egy-két megoldással, amíg harmadszorra kitaláltak egyet, ami működött. Szóval én ezt nagyon bírtam, hogy nem adták fel, próbálkoztak, inkább léptek egy gyorsat, mintsem tököljenek hetekig meetingekkel, amik nem vezetnek sehová, és aztán nem féltek bevallani, hogy tévedtek.

Minden nap tanulunk valami újat

A tanulságokat sem mulasztották el átadni, még ha azokat sokszor mulatságos felhangot is kaptak. Egyszer például egy gyenge napon, január első heteiben az egyik magasabb szintű vezető jött teamleadelni, mivel az ünnepek utáni szabik miatt kevesebb vezető volt a "gyárban". A reggeli eligazításon beszámolt nekünk egy előző éjszakai incidensről és annak tanulságáról. Úgy vezette fel, hogy nem kellene, hogy mulassunk az eseten, miközben az valójában baromi vicces. Szóval az történt, hogy az éjszakai műszakban egy picker az egyik rövid szünetben nem ment ki pihenőre, hanem az egyik kézikocsira ült le lazítani kicsit. A lazítás annyira jól sikerült, hogy annak rendje és módja szerint bealudt a kiskocsin, majd onnan lebukfencezve beverte az arcát a padlóba. Szerencsére nem szenvedett komolyabb sérülést, csak lett egy púp a fején meg pár kisebb karcolás, így a káröröm vádja nélkül kuncoghattunk - nem mellesleg a vezetőnkkel együtt - szerencsétlen balféken. És a tanulság: minden szünetben menjünk a kijelölt pihenőhelyekre.

Hogyan lehetett valaki vezető az Amazonban? Tényleg ne gondoljátok szerénytelenségnek, de ha még maradok három-négy évet, én ott havibéres menedzser vagyok. Na nem azért, mert annyira zseniális lángész lennék, hanem azért mert a léc elég alacsonyan van. Kétféle melóssal találkoztam kint. Voltak a síkhülyék. Róluk nincs mit mondani. Sem tehetségük, sem lehetőségük, sem ambíciójuk nem volt arra, hogy előrébb lépjenek. A másik csoportba pedig az értelmesebb, de lusta emberek tartoztak. Na ebből a mezőnyből nem nehéz kiemelkedni. Valójában ezt támogatják is. Komolyan veszik, hogy minél több mindenre képezik ki a melóst, annál jobb az Amazonnak. Figyelnek arra, hogy ki az értelmesebb, szorgalmasabb, és azt megpróbálják kiemelni. Továbbképzik, felelősségteljesebb munkákat bíznak rá. Amikor pedig valaki állandó lesz, akkor hajlandóak arra, hogy finanszírozzanak olyan tanulmányokat számukra, amik kapcsolódnak az Amazon valamely tevékenységéhez. A tanulmányok befejezése után aztán még könnyebb az előmenetel, mire észreveszed, főnök vagy. De nem csak tárgyi tudást lehet összeszedni, a vezetők példamutatása által is lehet fejlődni. Összességében pedig azt gondolom, jobb vezetőket láttam wales-i Amazon raktárban, mint akikkel itthon találkoztam. Persze tisztelet a kivételnek.

Ha egész nap árukkal dugig rakott polcok között mászkálsz az Amazonban, hát persze, hogy elkap a kísértés, hogy zsebre dugj valamit. Ezt azonban nem csak azért nem javaslom senkinek, mert a lopás csúnya dolog, hanem azért sem, mert nem éri meg a kockázatot. Ráadásul gyakorlatilag megúszhatatlan.

A kiléptetésről, scannerkapukról már beszéltem, ezeken kellett minden alkalommal átmenni, amikor elhagytuk az Amazon FC-t. Mindegy volt, hogy a műszak vége volt, vagy csak szünet. Az első napon a legelső szünet alkalmából loholtunk mi is kifelé a többiekkel, akkor még nem tudtuk, miért sietünk, de gondoltuk, ezt így kell itt. A tömeg megrohamozta a kijáratokat és rögtön fel is torlódott az ott felállított scanner-kapuknál. Pont olyanoknál, mint amilyenekkel a reptereken találkozhattok. A rutinos versenyzők persze tudták, mi következik, tehát már menet közben összekészítették a fémtárgyakat, hogy aztán a kapuknál csak rádobják azokat a tálcára, amíg áthaladnak a kapun, de mi újoncok szerencsétlenkedtünk kicsit. Akinél aztán ennek ellenére besípolt a kapu, az mehetett a különszobába alaposabb vizsgálatra. Mielőtt kárörvendő nevetésbe kezdenétek, nem a gumikesztyűs testüregmotozásra került sor, hanem az úgynevezett secondary scanning-re, azaz kéziscannerrel végignéztek, és próbálták kideríteni, mitől sípolhattál. Ha ez sikerült, akkor már intézhetted is a dolgaid abban a rövidke kis időben, ami a szünetből hátra volt. Erre a procedúrára kellett tehát számítani minden egyes alkalommal, amikor elhagytuk az FC-t. Hozzáteszem, soha nem láttam, hogy bárkinél találtak volna bármit. Illetve egyszer láttam, hogy egy srácnál mobiltelefont találtak, de rögtön mellette átadott egy igazolást is arról, hogy igazgatói engedéllyel tarthatja magánál a telefont, mert a felesége terhes és bármelyik órában várják a gyerek születését.

Meg se próbáld

Az ellenőrzést egészen komolyan vették. Már említettem, hogy én egy fekete kis szütyőben tartottam a pénzemet a zsebembe, és a scannerkapunál azt is ki kellett venni a zsebemből és a csúszdára tenni. Elég sokszor előfordult, hogy a kapuknál álló biztonsági őr át is tapogatta a kis pénzesszütyőt. Persze arra nem lett volna alkalom, hogy mindenkinek mindenkinek a kis szütyőjét, bukszáját, táskáját átnézzék, de szúrópróbaszerűen kikaptak egy-egy embert, így soha nem lehetett tudni, hogy megúszod vagy nem. Ha valakinek zsebes felsője volt, azt le kellett vetni és átadni az őrnek, aki áttapogatta. A sapkákat le kellett vetni vagy meg kellett emelni, hogy láthassa az őr, hogy alatta sem akarsz semmit kicsempészni. Ebből szerintem egyértelmű, hogy nem volt érdemes megpróbálni bármit kihozni, mert bármikor lecsaphattak rád kifelé menet. Még egy csomag rágógumival sem volt értelme próbálkozni, mert a dudorodó (nem röhög, nem "úgy" dudorodó) zsebeket is szúrópróbaszerűen kipakoltatták. Persze annak láttam nyomait, hogy néhányan csoki, cukrot, stb. csórtak és elfogyasztották még bent az FC-ben, a polcok mögé dugdosva rendszeresen találtam csoki vagy cukorpapírt. Nevezzetek lúzernek, de én soha nem vetemedtem ilyenre. Egyszerűen úgy éreztem, hogy egy Mars csoki nem éri meg a kirúgást. Az igazán értékes, de kis méretű dolgokat ráadásul egy külön elzárt területen, PIN-kóddal nyitható ajtóval védték.

Régen minden másképp volt

A régiek azt mondták, hogy nagyjából az érkezésem előtt egy évvel szigorítottak a biztonsági szabályokon. Azelőtt nem voltak scannerkapuk, csupán forgóajtók voltak, ahol a biztonsági őrök szúrópróbaszerűen vettek ki embereket, akiket kéziscannerrel átnéztek, esetleg végigmotoztak. A lopások azonban annyira elszaporodtak, hogy muszáj volt szigorúbban ellenőrizni a kifelé tartó munkásokat. Állítólag akkor elég sok drága technikai eszközt vittek ki a melósok, laptopok, mobilok, tabletek, fényképezőgépek sétáltak ki zsebekben, kabátok alatt. Lehet, hogy csak urban legend, de mesélték, hogy egy pali úgy vitt ki két laptopot, hogy beletűzött a gatyájába egyet előre, egyet hátra, felvette a pulcsiját, aztán gond nélkül kisétált. Nem tudom, igaz-e, de az biztos, hogy akkoriban lényegesen kisebb kockázattal lehetett próbálkozni. Az új biztonsági ellenőrzés mellett azonban kész öngyilkosság volt megpróbálni bármit kivinni. Aki nézte már az Amazon oldalát, az biztos tudja, hogy a karácsonyi időszakban az Amazon oldalain lehet különböző címletű ajándékutalványt is venni. Bent a raktárban tízezerszám láttuk őket. Ezek gyakorlatilag pénzként funkcionáltak, és a fizikai megjelenésük is olyan volt, hiszen csak egy borítékban lévő papírdarabról van szó, azaz ellopni is gyakorlatilag kockázatmentesen lehetett. De nem volt értelme. Miután a biztonságiak a raktár egy eldugott hátsó sarkában találtak egy csomó felbontott, kiürített borítékot, a reggeli briefen felhívták a figyelmünket arra, hogy az utalványok jelenlegi formájukban értéktelenek, hiszen azokat a vásárlás során érvényesíteni kell, fölösleges az ellopásukkal bajlódni.

Megoldják okosba

Szóval ha valaki el akart valamit lopni az Amazon raktárból, annak sokkal szofisztikáltabb módszert kellett választania. Erre sem kellett sokat várni. Tavasz tájékán kezdett el terjedni bent a melósok között egy hír, hogy lebuktak egy komoly szervezettségre utaló lopássorozat elkövetői. Igen, többen voltak, egy egész bűnbanda. Legalább hárman kellettek ahhoz, hogy megvalósítsák ezt a fifikás bűncselekményt. Benne volt egy manager, aki postázócímkéket nyomtatott ki, amik mind az ő címére szóltak. A beavatott picker kiszedte a legdrágább elektronikai eszközöket a raktárból és odavitte a beszervezett csomagolónak. Az becsomagolta őket a szokásos módon és rátette a buherált postázócímkéket, majd berakta őket a normál folyamatba. Ezután már nem volt más dolguk, mint várni otthon, hogy az Amazon kiszállítsa nekik a csomagokat. Egyszerű és okos. De ők is lebuktak, és egy jó darabig nem kell bemenniük az Amazonba dolgozni hogy pénzt keressenek, mert az állam gondoskodik a szállásukról és az ellátásukról.

Rendőrt inkább ne

Azt a két éjszakai műszakos hülyét is a rendőrök vitték el, akik a tiltás ellenére bevittek egy öngyújtott az FC területére, és hogy ez ne legyen elég, még fel is gyújtottak egy szemetest. Brahiból csinálták, azt hitték, el tudják oltani. Tévedtek. A következménye: Teljes munkaleállás, az FC kiürítése. A munkásokat a parkolóba terelték, odakint viszont zuhogott az eső, ezért az Amazonnak esőköpenyeket kellet kiosztania a melósok között. Az éjszakások végül már vissza sem mehettek dolgozni, bemehettek a személyes cuccaikért a Locker roomba, aztán mindenkit hazaküldtek. A tűzoltókat pedig ilyenkor kötelező kihívni, pedig az egész tüzet egy poroltóval eloltotta egy biztonságis. Reggel mi már csak a nyomokat láttuk. A parkoló tele volt eldobált esőköpenyekkel meg azok csomagolóanyagával. Bent csak annyit láttunk, hogy a raktár egy része le van zárva szalagokkal. Sem mi, sem a pickerek nem mehettünk be oda, de azért beláttunk: sok hűhó semmiért, a nyomokból ítélve egy hamutartóban nagyobb hő keletkezik, mint ami abban a tűzben lehetett.

Akárhogy is, én semmilyen módon nem akartam a rendőrökkel közelebbi kapcsolatot kialakítani.

Az egyik kedvenc szórakozásom volt az Amazonban az emberek, különböző karakterek figyelése. Talán egy kis pszichológus vér szorult belém, de szerettem tanulmányozni az embereket, és fejben megrajzolni a személyiségüket. Márpedig az tagadhatatlan, hogy ott vannak karakterek, érdekes egyedi személyiségek. 

Azt nagyjából sejtettem előre, hogy a külföldiek között lesznek érdekes élettörténetek, bonyolultabb személyiség (hiszen közöttünk gyakoribb, hogy nem tipikus melós múlttal érkeznek az emberek), de a helyiek között is rengeteg említésre méltó egyéniségbe botlottam, akikről szeretnék nektek alkalmanként néhány postban beszámolni.

A kedvenc melósom

Az ideiglenes melósok között egyértelmű kedvencem Ari volt. Ari Ahmed a becsületes neve a srácnak, és már ebből is sejthető, hogy nem Európából származik, de ahogy beszélgettünk még az első feltevésemet is felülmúlóan bonyolult élettörténet rajzolódott ki. Eredetileg Irakból származott a srác, de már nagyon régen eljött abból az országból, hogy szerencsét próbáljon. Először Olaszországba ment, ott kb. 8 évet töltött el, majd Németországban élt egy ideig. A élet furcsa érdekességei közé tartozik, hogy mi akár találkozhattunk is, amikor ő Münchenben élt, mert abban az időben én is jártam néhányszor abban a német városban, sőt abban az étteremben (Az Olimpiai parkban található Olimpiatorony tetején lévő étterem), ahol ő is dolgozott. Aztán Angliába került, ahol Londonban élt egy pár évet és egy olasz étteremben managerkedett. Aztán a Londonban megismert későbbi felesége révén Swanseabe költözött, ahol nagyjából velem egy időben, vagy talán egy kicsivel korábban került az Amazonban szintén stowerként.

A nőcsábász

Ari kinézetre olyan arabos-olaszos srác volt, félhosszú, göndör fekete hajjal, spanyolos szakállal, vékony sportos alkattal. A haja volt a legjellemzőbb vonása, már messziről fel lehetett ismerni a nagy oroszlánsörényét, amit néha egy hajrejffel próbált megregulázni. Kevés sikerrel. A hajszerkezetének ziláltsága főleg akkor hágott a tetőfokára, amikor valami nagyobb kiterjedésű árúval küzdött a felső vagy az alsó polcokon. Egy ilyen alkalommal az egyik targoncavezető viccelődve be is szólt neki, hogy le kellene vágni a haját, de Arit sem kellett a szomszédba küldeni egy frappáns visszavágásért. Azt felelte, hogy ő akarta, de a nők nem engedik. És ezt akár el is tudom hinni neki. (Na jó, nem.) Látszott, hogy van neki valami kisugárzása, ami - főleg a nőket - rögtön mosolygásra, vidámságra készteti. Már a hangja is olyan búgó, hogy egyértelmű, ezt a csávót csábításra tervezték. Egészen biztos vagyok abban, hogy a privát életben nagy nőcsábász.

Mutasd a járásod, megmondom, ki vagy

A másik szórakozásom a kollégák járásának figyelése volt. Javaslom mindenkinek, borzasztó érdekes elfoglaltság, és remekül lehet következtetni belőle a megfigyelt ember személyiségére. Utólag szinte minden esetben beigazolódtak a járás ritmusa, üteme alapján kialakított előzetes feltételezéseim. Arié például egy nagyon laza, ringó, már-már nőies járás, ahol a kezek csak úgy hullámoznak a test mellett, a lábak puhán érkeznek a talajra, az egész járás olyan folyamatos, hogy az embernek az az érzése, nem is lépked, hanem kerekeken gurul. (A képen persze nem ő van.)

Work-life balance stower módra

Szóval eléggé kedveltem a srácot, ami nem egy nagy szám, mert mindenki kedvelte. Imádott kapcsolatot teremteni, beszélgetni. Benne volt a marhaságokba, de csak ésszel, nem túlzásba esve és mindig idejében kiszállva, tudva, hogy hol a határ aközött, amit egy állandó meg egy ideiglenes dolgozó megengedhet magának. Ráadásul okos is volt. Bár dolgozni annyira nem szeretett, mindig igyekezett annyit dolgozni, hogy a targetje meglegyen, de minden "legális" lehetőséget megragadott a lazsálásra. Nagyon gyorsan rutinja lett abban, hogy mi az a munka/beszélgetés balance, ami mellett még nem rúgják ki, és figyelt arra is, hogy a beszélgetéseket, ne a teamleaderek és más vezetők szeme láttára folytassa, hanem a sorok között vagy a raktár eldugott, távoli sarkaiban. Na és persze mivel mindenkivel beszélgetett, mindenkit ismert is, és mindenkiről tudott mindent. Egy két lábon járó "Ki kicsoda az Amazonban" volt ez a fiú.

Megoldjuk okosba

Egyszer kivettek minket kettőnket a melóból és úgynevezett indirect path-ra tettek, azaz olyan munkát bíztak ránk, amire nem érvényes a targetteljesítés nyomása. Mindenféle rendrakási munkák voltak: üres ládák összecsomagolása, visszavitele a helyükre, üres kocsik összeszedése és helyükre juttatása, ilyesmik. Baromi unalmas volt, szóval én igyekeztem volna gyorsan letudni a melót, gyors mozdulatokkal, tempós léptekkel elvégezni a munkát, de ő okosabb volt nálam. Látva sietségemet, ügyelve arra, hogy azt más ne lássa a tempó lassítására vonatkozó nemzetközi kézjelet tett, aztán szólt is, hogy nem kell úgy kapkodni. Szépen elbíbelődünk ezekkel a dolgokkal egy jó ideig, addig sem kell a target teljesítésen pörögni.

Abból is látszott, hogy egy rugóra jár az agyunk, hogy ő is önként jelentkezett picker képzésre (erről egy későbbi postban), mert ő is arra gondolt, hogy így értékesebb munkaerő lesz az Amazon számára. Persze az is lehet, hogy a picker tréninget is csak lógásra akarta használni, hiszen az oktatás alatt megint csak kisebb a target nyomás, ilyenkor figyelembe veszik, hogy mi még csak tanulunk.

Lecsap a végzet

A meló/duma egyensúlyozásra kialakított taktikája egy ideig nagyon jól működött, túlélte a nagy, karácsony utáni kirúgási hullámot, sőt a január-februári "lopakodó" elbocsátásokat is (ezekről majd lesz szó később). Aztán egyszer csak beütött a ménkő. A tavaszi első elbocsátási hullám magával sodorta Arit. Mivel más műszakban voltunk, és csak bizonyos napokon dolgoztunk együtt, nem voltam tanúja annak, amikor elbocsátották, így elbúcsúzni sem tudtam tőle. Soha többet nem találkoztunk. Azon kívül, hogy nagyon sajnáltam szegényt (bár ő valószínűleg egyáltalán nem volt kétségbe esve), nagyon jó figyelmeztetés is volt számomra, hogy muszáj folyamatosan 150%-on pörögni, nem lehet lazítani, nem igazán fér bele, hogy az ember a 10 órás munkanapból mondjuk 1 órát trécseléssel tölt el, bár ez nekem korábban sem volt szokásom. Hiába dolgozom jól, ha az Amazon a legjobbak közül válogat. Nem elég, hogy teljesíted a targetet, ha mindenki teljesíti és az Amazon mondjuk csak a legjobb öt dolgozót tartja meg.

Ahogy kezdett lecsengeni a karácsonyi csúcsszezon, mi, ideiglenes melósok egyre többet kezdtünk gondolni az ilyenkor könyörtelenül elérkező nagy kirúgási hullámra, amikor az Amazon megválik a feleslegessé vált munkaerőtől.

Akinek egy kicsivel több esze volt, mint egy marék molylepkének, az végig tudta, hogy amikor a karácsonyi őrület lecseng, az Amazonnak jóval kevesebb melósra lesz szüksége. Háborús üzemmódból visszaáll a normál működésre, ami azt jelentette, hogy az ideiglenes munkásokat, néhány "szerencsés" kivételével elküldik. Valójában nem is kellett ezt nekünk kitalálni, mert az állandók "kedvesen" fel is hívták erre a figyelmünket a beszélgetések során, de egyébként hivatalosan ez nem volt téma. Az is elég árulkodó volt persze, hogy ők láthatóan nem igazán törekedtek arra, hogy az ideiglenes melósokkal kialakított munkakapcsolatot túlságosan elmélyítsék. Ez persze érthető volt: minek feccöljenek energiát egy olyan barátságba, ami bármikor véget érhet, és aztán soha többet nem találkozunk.

Vissza a normál kerékvágásba

Az Amazonban a karácsony jó korán elkezdődött, de ugyanilyen korán véget is ért. Legalább is nekünk, akik az inbound részen dolgoztunk (azaz a recieverek és a stowerek), hiszen mi a többiek "előtt jártunk". Mi dugig raktuk a raktárat, mint a kormány Simicska pénztárcáját, hogy a pickerek és a csomagolók zavartalanul pöröghessenek tovább az ünnepekig. Durván két héttel karácsony előtt érezhetően lanyhult a munka intenzitása nekünk stowereknek, egyre több idő és energia jutott például a rendrakásra, és a munkairányítóknak is egyre több idejük jutott arra, hogy minket ellenőrizzenek. 

Az ítélet napja

Minden jel arra mutatott, hogy hamarosan változások fognak történni, mégis teltek múltak a napok, amik persze baromi hosszúnak tűntek, de mégsem történt semmi. Már azt hittük, hogy majd csak az ünnepek után kapjuk a rossz híreket, amikor december 21-én szombaton, a héten az utolsó munkanapomon, elterjedt a hír, hogy ezen a napon kezdődnek az elbocsátások. Értitek? Három nappal karácsony előtt. Mondanom sem kell, hogy az ideiglenes melósok milyen idegesen, feszülten dolgoztak egész nap, hiszen nem tudtuk, mikor közlik velünk a hírt. Egyáltalán milyen formában. Figyeltünk minden jelre. Ha valaki nevünket említette, felkaptuk a fejünket. Valójában senki nem mert abban reménykedni, hogy azon szerencsések közé tartozhat, akik maradhatnak. Mekkora az esélye annak, hogy a felvett kétezer ideiglenes melósból, abba a százba kerülsz, akit megtartanak. Nekem is zabszem volt a seggemben, ha már ennyi energiát tettem ebbe a melóba, jó lenne ha nem kellene más munka után néznem. Mindenki az esélyeit latolgatta, egymást kérdezgettük, hogy kinek hogyan alakultak a productivity, quality mutatói. Ezzel próbáltuk felmérni, hol lehetünk a rangsorban. Talán furcsának tűnhet, hogy miért voltunk úgy betojva, mint Mesterházy Attila a Demokratikus Koalíció megalakulásakor, de főleg a külföldiek számára ez a munkahely - bármilyen meglepő - tényleg az álommeló volt. Bejelentett, korrekt munkahely, megbízható munkáltató, aki rendesen, időben fizet, kulturált munkakörülmények. Bár a helyiek láthatóan sokkal kevésbé izgatták magukat azon, hogy megtarthatják-e az állásukat, ebben a felfokozott hangulatban ők is elég izgatottan várták, hogy eldőljön, maradhatnak-e.

Jönnek és elvisznek

A napnak lassan vége lett és nem történt semmi. Már kezdtük azt hinni, hogy csak ugratás volt, hogy ez a nap lesz AZ A NAP. Pontban négykor aztán elkezdődött. Az ügynökségek - akik ugye a munkáltatói jogokat gyakorolták - képviselői jelentek meg papírokkal a hónuk alatt és sorban mentek oda az emberekhez, akiknek ezzel befejeződött - legalább is egyelőre - az amazonos karrierje. Mi persze dolgoztunk tovább, közben fél szemmel néztük a történéseket. Reménykedtünk, hogy hozzánk nem jön senki. Ez volt életem legfeszültebb egy órája. Jöttek az ügynökségek emberei, sorban léptek oda a kollégákhoz. Azoknak ott helyben, azonnal abba kellett hagyni a munkát, letenni minden eszközt és a site rep. kíséretében a társak szánakozó tekintetétől kísérve rögtön elhagyni az Amazon FC-t. Nagyon kegyetlen volt az egész. Mivel velük általában soha többet nem találkoztunk, nem tudom, hogy ezután mi történt, de gyanítom, hogy némi papírmunka, a szekrénykulcs és a belépőkártya leadása után el kellett hagyniuk a raktárat. Az egész borzasztó nyomasztó volt. Úgy dolgoztunk, hogy közben minden percben vártuk, hogy mikor lépnek hozzánk. Ha közeledni láttunk egy ügynökségi képviselőt, már gyorsabban kezdett dobogni a szívünk. Nyilván nem ugyanaz a tét, de én úgy éreztem magam, mintha halálraítélt lennék a halálsoron, aki azt várja, mikor viszik a vesztőhelyre. Láttam, hogy nem csak a stowereknél, de a pickereknél és csomagolóknál is suhog a kasza, fogytak ők is rendesen.

Maradók csapata

Egyszer csak megszűnt a villámok csapkodása, elült a vihar, nem vittek el több kollégát. Nem árulok el nagy titkot: én is megúsztam. Megmondom őszintén, ahogy felmértem, hogy kiket vittek el, tulajdonképpen nem lepődtem meg. Azok a kollégák kerültek lapátra, akikről én is azt gondoltam, hogy nem fognak soha sztahanovista emlékérmet kapni, viszont simán nyernének egy lustasági versenyt. Kicsit meg is nyugodtam, hogy a jelek szerint ilyen kiszámítható a dolog: ha rendesen melózok, nem csinálok nagy hibát, akkor minden rendben lesz. Jött is az aktuális munkairányító és szólt, hogy akik megmaradtak, fél órával a hivatalos befejezés előtt menjenek vissza az ő asztalához, ahol a reggeli gyülekezők szoktak lenni. Össze is gyűltünk fél ötkor, hogy felmérjük, ki maradt, ki ment. Megmondom őszintén, volt bennem egy kis büszkeség, hogy túléltem ezt a répaegyelést, és örömmel vettem azt is, hogy a kedvenceim közül sem rúgtak kis senkit. Néhány utálatos csávó is maradt ugyan, de ezzel meg tudtam barátkozni. A munkairányító mondott bár biztató, gratuláló szót, majd annyit mondott, hogy akkor ez a végleges csapat. A többi műszakból persze még fognak elküldeni embereket, de ebben a műszakban ennyi volt a szelektálás. Vigyorogtunk ész nélkül, mint Fekete Pákó az IQ versenyen, de mint kiderült, korán örültünk. Ez azonban már egy másik post témája lesz.

Ebben a rövid kis posztban arra teszek kísérletet, hogy bemutassam nektek, milyen hangok vettek minket körül az Amazon FC-ben.

Azért lesz rövid a post, mert valójában meglepően kevés zaj volt. Azt gondoltam, hogy egy ilyen üzemben biztosan sok gép van, emiatt pedig elviselhetetlen zaj uralkodik bent. Már el is képzeltem, ahogy az FC-ben magukat méhecskének álcázó fülvédős fazonok mászkálnak. Ehhez képest amikor beléptem a munkaterületre az első napomon, egy viszonylag normális zajszint fogadott, ami azért a csomagolósorok futószalagjaihoz közeledve felhangosodott ugyan, - sőt, ahogy korábban írtam, az oktatóteremben már az előadást is zavarta - de az FC más részein már csak olyasmi zaj hallatszott belőle, mint amikor apám szöszmötöl a garázsban.

Vészjelzés a külső merevlemeznek

A csomagolórészlegtől más zaj is hallatszott néha, mégpedig egy éles visító hang, amiről egészen addig nem tudtam, hogy micsoda, amíg részt nem vettem a csomagoló tréningen. Ez a hang akkor hallatszik, amikor a csomagoló kolléga olyan problémával találja magát szembe, amit nem tud megoldani. Ekkor hívja segítségül a külső merevlemezt, azaz a saját munkairányítóját úgy, hogy bekapcsolja ezt az idegesítően sipító hangjelzést illetve a feje felett lévő piros lámpát. 

Nyomják, mint süketek a csengőt

Van egy olyan zaj is, amit azért hallunk, mert egy másik zajt meg nem. Elég zavarosan hangzik ugye? Pedig egyszerű. Bent sok jármű közlekedik, ráadásul elég komoly sebességgel. Viszont mindegyik elektromos jármű, így a raktár alapzaja miatt akkor sem vesszük észre őket, amikor ott vannak közvetlenül a hátunk mögött. Éppen ezért nagyon szigorú szabály, hogy a járművek vezetőinek a raktár teljes területén minden egyes kereszteződésben és gyalogátkelő előtt dudálnia kell. Elég sok kereszteződés van és elég sok jármű. A vezetők ráadásul sportot űznek abból, hogy a dudával a legkülönbözőbb dallamokat próbálják előadni.

Lövésünk sincs

A másik hang, amit folyamatosan lehet hallani, az a kézi scannerek csipogása, amikor leolvasunk vele egy vonalkódot. Természetesen máshogy csipog, ha minden rendben, és máshogy, amikor valamilyen probléma van. Így egy idő után a scanner kijelzőjét nem is kell néznünk, rutinból csináljuk a dolgunkat, tudjuk mikor mit kell scannelni, ha valami rendellenes dolog történik, úgyis észrevesszük a hangjelzésből. Ezt persze a körülöttünk lévők is hallják, aztán amikor egymás után harmadszor, negyedszer hallják ezt az agresszív csipogást, eldöntik, hogy segítenek-e megoldani a problémádat vagy sem. Legtöbbször inkább lesz@rják

Zene nélkül mit érek én

A karácsonyi időszakban azonban - a melóskényeztetési bizottság döntése alapján közkívánatra - kihangosították a Swansea rádió adását. Ez egy nagyon korrektül működő kereskedelmi rádió. Van neki reggeli műsora két bohóccal, negyedóránként hírek, vannak közlekedési hírek, műsorajánló, de kerülik a mélyen szántó beszélgetős műsorokat. Teljesen profi, hallgatható adó, nagyon sok zenével. 
Nem tudom voltatok-e már úgy, hogy valamilyen zeneszámot életetek egy élményéhez kötitek. Egy baromi jó nyaralás, ahol hallgattátok Dupla Kávétől a Hosszú fekete hajat Yonderboitól a People always talk about the weather-t és onnantól kezdve ha ezt a számot hallod, mindig az a nyaralás jut eszedbe. Na hát én is így voltam a rádióból szóló zeneszámokkal. A különbség az, hogy nekem nem egy, hanem húsz, harminc dal juttatja eszembe azokat a napokat ott az Amazonban. A rádióadó meg is tett mindent, hogy emlékezzem ezekre a számokra, mert mindegyiket minden nap - volt amelyiket egy nap többször is - lejátszott. Persze egyik sem egy I can't get no satisfaction, nem hiszem, hogy akár öt év múlva emlékezni fogunk bármelyikre is. Normál körülmények között nem hallgatnék ilyen számokat, de az előbb említettek miatt ezeket a dalokat mégis szívesen hallgatom ma is. Álljon tehát itt néhány szám, amik abban az évben nagyon népszerűek voltak és a kereskedelmi rádiók orrba, szájba játszották.

Avicii - Hey brother

Sam Bailey - Skyscraper

Robbie Williams - Go gentle

Timber feat KeSha - Pitbull

Pharrell Williams - Happy

OneRepublic - Counting Stars

Lorde - Royals

Katy Perry - Unconditionally

Jessie J - Thunder

Jason Derulo - Trumpet

Gary Barlow - Let me go

Example - Kickstarts

Swedish House Mafia - Don't you worry Child