Amazonian

Unalmas melóból nincs tehát hiány az Amazonban, de ahogy említette, van ott olyan végtelenül egyszerű munka is, amit egy közepesen szarul idomított csimpánz vagy bármelyik VV "hős" is el tudna végezni. Ez a csomagolás. Hogy ezt honnan tudom? Természetesen onnan, hogy ezt a melót is kitanultam és egy teljes napig csináltam is.

Ez a nap is úgy indult, mint a többi. A reggeli eligazításhoz szépen összegyűltek a melósok akkora lelkesedéssel, ahogy egy magyar közmunkás a gereblyét kezeli. Wayne gyorsan lepörgette a safty tipp - quality tipp kombót, aztán elővett egy listát és kérte, hogy akinek a nevét olvassa, álljon félre. Na ez volt az a pillanat, amikor beszartam. Máris jönnek a kirúgások? Alig három hete dolgoztunk, szóval ne már. Szépen sorban jöttek a nevek. Amikor az enyém is elhangzott, akkor már tényleg keresztet vetettem erre a melóra. Azért az furcsa volt, hogy a külföldiek erősen felülreprezentáltak voltak a listán, úgy tűnt, Wayne próbál megszabadulni a problémás elemektől. Ő is érezhette, hogy a helyzet ránk hozta a majrét, ezért annyit mondott, hogy nyugodjunk meg, nem fogunk szívni. Mire valamelyik gyökér bekiabálta, hogy csak simán ki leszünk rúgva. Azt hitte, hogy vicces. Hát nem. Kurvára nem röhögtünk. Ezután Waynet követve átballagtunk egy másik munkaterületre, ahol átadott minket egy szőke csirkének. A csaj lengyel volt, de nem ezért vette mindenki hülyére. Azért nem vette senki komolyan, mert a fontoskodáson kívül nem igazán csinált semmit. Elvileg valaminek a managere volt, de valójában csak egy felesleges fogaskerék. Most sem csinált semmit, csak átkísért minket egy másik területre és ott átadott egy pasinak, aki továbbvitt minket egy negyedik hapsihoz és én már azt hittem, hogy ez így fog menni egész nap. Szerencsére ez már a végállomás volt, mert ez az ürge végre megnyugtatott minket, hogy nem leszünk kirúgva, hanem ezennel kezdetét veszi a Pack School.

A pali elkövette azt a hibát, hogy tudtunkra adta azt is, hogy nem kötelező a részvétel, aki akar visszamehet az eredeti melójához. Chris nevű társunk ebben pillanatban fordult sarkon és egy gúnyos, megvető - nevetésnek szánt - röffenéssel távozott. Olyan gyorsan, hogy már legyinteni is csak távoztában tudott. Ettől a gyorsaságtól még a vezetőnknek is elállt a szava egy pillanatra, de aztán 1-2 másodperc alatt nevetve túltette magát rajta. Nem tudom, a többiek miért maradtak, talán nekik tökmindegy volt, hogy mit csinálnak. A lengyelek közül szerintem néhányan nem is értették, miről van szó. Én azért maradtam, amiért az előző ICQA-s melóra is jelentkeztem. Kíváncsiság és az a feltevés, hogy így értékesebb leszek az Amazon számára.

Ezután két csoportra osztottak minket, 4-5 ember került egy-egy csoportba és mindkét csoport kapott egy-egy oktatót. Mi egy pasit kaptunk, aki olyan mogorva volt, mint Lázár János, amikor a londoni útjának részleteit firtatták. Aztán persze kiderült, hogy nem igazi oktatók, hanem régi, jó melósok, akik nyilván oktatni is jól tudnak majd. Gondolja az Amazon. De persze nem. Minden esetre nem sokat lacafacázott az "oktatónk", odavezetett minket az egyik csomagolóállomáshoz, odahúzott egy árukkal megrakott kocsit és elkezdte mutogatni, hogy mit kell csinálni. Tényleg nem akarok nagyképűnek látszódni, de kb. a 3. terméknél teljesen világos volt mi a teendő, ennek ellenére még negyed órát kellett figyelnünk a pasast, ahogy csomagol, míg végre egyikünket beállította csinálni, mi többiek figyeltük. Hát mit mondja, olyan érdekfeszítő volt mint egy Bajnai Gordon beszéd. A feladat egyébként annyi volt, hogy beszkenneltük a termék vonalkódját, mire a számítógép megmondta, hogy milyen méretű dobozba fér bele, kivettük a megadott méretű dobozt a fejünk felett lévő polcról, összeraktuk a dobozt, bele a terméket, kitömtük papírral, leragasztottuk, rátettük a címkét, amit közben kinyomtatott a számítógép aztán felraktuk a futószalagra. Kb. 5 mozdulat, nem atomfizika.

 Aztán szépen sorban mindannyiunkat beállítottak csomagolni. Az elején egészen érdekes volt. Most végre testközelből tapasztalhattam meg mindazt, amiről Zsolti mesélt. Ő azt állította, hogy beszélgetni szoktak egymással meló közben, de én ezt elég nehezen tudtam elképzelni, egyrészt mert olyan nagy volt a zaj, mint egy mexikói börtönlázadáson, és elég távol is álltunk egymástól, másrészt eléggé kellett koncentrálni a melóra, bár gondolom, ez idővel rutinná válik. Az már a betanítás közben kiderült, hogy a srácokat nem eszük miatt fogom kedvelni, de azért jó lett volna velük váltani néhány szót, mert egyébként eléggé magányos munka volt ez. Főleg az eredeti melóhoz, a stowerkedéshez képest, ahol folyamatosan kommunikálni kellett a többiekkel. Ennél azonban rosszabb volt az, hogy végig egy helyben kellett állni. Fene sem gondolta, hogy fárasztóbb egy helyben állni, mint folyamatosan menni, mint a stowereknek vagy a pickereknek. Egy spéci gumiszőnyegen álltunk ugyan, de érzetre az kb. annyit használt, mint Győzikének az általános iskola.

Néhány óra múlva egész jól belejöttem, tökre olajozottan mentek a mozdulataim, úgy éreztem, marha jól csinálom, amikor egyszer csak odajött hozzám egy teamleader, hogy közölje, a target erre a méretű árura 54db/óra, én pedig az elmúlt órákban 35db/óra átlaggal melóztam. Hát mit mondjak, ez eléggé lelohasztotta a lelkesedésemet. A nőci azonban megnyugtatott, hogy egyelőre nem várják el tőlem, hogy hozzam a targetet, azt öt hét alatt kell elérnem, addig csak a folyamatos javulást várják el. Mondom neki, hogy hahó, milyen öt hét, milyen target, én stower vagyok, most csak betanításra jöttem. Mire közölte velem, hogy nem úgy van az, azért tanítanak be, mert nekik most csomagolók kellenek. Na ekkor átkoztam el a hülyeségemet, meg a kíváncsiságomat, hogy miért nem hagytam el a terepet még az elején, ahogy Chris tette, mert az a néhány órai csomagolás után is teljesen világos volt, hogy én ezt nem akarom és nem is tudom hosszú távon csinálni. Ekkor határoztam úgy, ezt a napot még befejezem itt, aztán másnap reggel szépen visszamegyek az eredeti munkámhoz stowerkedni. Végül is ha Chris csak ilyen egyszerűen leléphetett, akkor nem lehet olyan komoly az adminisztráció, hátha nem tűnik fel nekik. Akárhogy is, ha nekem ezt egy napnál tovább kell csinálni, úgyis felvágom az ereimet. Hosszában. Ezek meg szüljenek sünt.

A nap felénél aztán átraktak minket másik munkaállomásokhoz, ahol kisebb méretű termékeket (könyv, DVD, CD, stb.) csomagoltunk. Nagyjából mindent ugyanúgy kellett csinálni, de mivel a termékek kisebbek voltak, a csomagolás pedig egyszerűbb, mert borítékokba raktuk a dolgokat, sokkal gyorsabban haladtunk. A target így erre a termékre 105db/óra volt, amit természetesen szintén nem teljesített egyikünk sem, és ezt kedvesen közölték is velünk. Ez persze engem már nem hatott meg, hiszen nem terveztem hosszú karriert a csomagolóknál. Ami igazán bosszantott, az az volt, hogy a segédanyagok kifogyása miatt rengetegszer meg kellett állni meló közben, amik egyrészt kizökkentettek a ritmusból, másrészt rontották a target teljesítés esélyét. Azért bosszantott ez, mert jobb szervezéssel ezen lehetett volna javítani, és ha már valamit lehet jól csinálni, akkor ...

Ugyanis ha valamelyik segédanyag - úgy mint különböző méretű dobozok, ragasztószalagok, kitömőpapír, nyomtatópapír - elfogyott, akkor fel kellett kapcsolnunk a fejünk felett lévő sárga lámpát, amiből a segédanyagok biztosításáért felelős melós láthatta, hogy valamire szükségünk van. Erre odaballagott hozzánk és megkérdezte, mit akarunk, majd elballagott, hogy odahozza. Ez idő alatt természetesen nem tudtunk dolgozni.

Na de a lényeg, hogy végre véget ért a nap, elindulhattam haza azzal a tudattal, hogy ezek engem többet nem látnak.

Ígértem korábban, hogy bemutatom a három mentorunkat, akik az Induction Dayen megpróbálták nekünk megtanítani a legfontosabb tudnivalókat. Ahogy már említettem, a három mentorunk közül a legnagyobb pofája Jonnak volt. Bár szerintem egész Swanseaben neki volt a legnagyobb pofája. Mint kiderült, ő amolyan kisfőnök. legalább is Wayne így kezelte őt. Nincs neki semmilyen titulusa, elvileg ugyanolyan kutyaközönséges stower mint mi, bár ő állandó, Amazon állományban lévő dolgozó. (Ezt onnan láthatjuk, hogy neki kék színű belépője van, nekünk meg zöld.) Jon nem különösebben okos, emellett még oltári nagy bunkó is. Rettenetesen harsány srác, otromba viccekkel, feltűnési viszketegséggel. Egy csiricsáré, elöl csillogó-villogó strasszokkal díszített baseballsapkát visel, a mellénye hátára cirkalmas betűkkel felírta a nevét is. A röhögését - mert ezt nevetésnek nem lehet nevezni - még az épület túloldalán is lehet hallani, akárcsak folytonos, ámde borzasztóan hamis füttykoncertjeit. Szó nélkül szembeböfög bármikor, és azon a fejlettségi szinten van, ahol a nyílt színi fingást mulatságosnak tartják. Megjegyzem, ez utóbbival nincs egyedül az átlagos Amazon melósok között. A srácról mindig egy film jutott eszembe. Nem tudom, láttátok-e a Szajré című filmet, amiben Robert DeNiro és Edward Norton egy betörőpárost alakított. A filmben úgy rabolták ki a Montreáli Vámraktárat, hogy az Edward Norton által játszott karakter állást vállalt a Vámraktárban, mint értelmi fogyatékos éjszakai takarítómunkás. Na erre az értelmi fogyatékosra emlékeztetett engem mindig Jon. Olyan sunyin tudott nézni a baseball sapka szemellenzője alól, volt benne valami baljós.

Jon minden problémát erővel old meg, függetlenül a probléma jellegétől. Biztos ti is ismertek ilyen típusú embert, aki mindig berúgja az ajtót, ahelyett, hogy a kilincset lenyomva nyitná azt ki. Aztán persze az is kiderült, hogy miért hord állandóan sapkát. Kifelé menet a scanner kapuknál a sapkákat is le kell venni - vagy legalább megemelni -, hogy az őrök lássák, hogy alatta nincs semmi. Na egy ilyen alkalommal vettem észre, hogy hát Jon feje búbja olyan kopasz, mint a baba popsija. A drága szentem hiúsága nem bírja ezt elviselni, ezért hát a sapka. De hogy ne csak rosszat írjak róla, tagadhatatlan, hogy ez a törtető, mindenen keresztültaposó stílus nagyon jól jön a melóban, legalább is nagyon hatékonnyá teszi a munkáját, és felteszem, az Amazonnak ezért értékes.

A másik oktatónk Dave, sokkal kevésbé színes egyéniség. A srác mind kinézetre, mind viselkedésre olyan, mintha folyamatosan be lenne szívva.Szemeiről csak tüzetes vizsgálattal lehet megállapítani, hogy nyitva vannak-e. Vastag, fekete, SZTK-keretes szemüvegével és vörös hippifrizurájával simán elment volna Woodstock törzsvendégnek. Gyakorlatilag nem lehet semmilyen eszközzel a legcsekélyebb érzelmi reakcióra bírni. Egyszer például véletlenül a lábujjára engedtem egy raklapot. Nem kell megijedni, nem volt rajta semmi, de ezek még üresen is tekintélyes súlyt képviselnek, szóval eléggé fájhatott neki. Azt hiszitek felkiáltott? Fenét. Mivel éppen beszélt, a mondat közepén beszúrt egy "au"-t és folytatta a mondatot. Nekem is csak jónéhány másodperc elteltével esett le, hogy mit csináltam. Mondtam is neki egy sorry-t. Erről a sorry-ról jut eszembe Zsolti egyik ismerőse, aki 5 évnyi angliai tartózkodás után sem tudott megbarátkozni az angol nyelvvel. Egyszer például lelkendezve mesélte Zsoltinak, hogy megtanult egy univerzális szót, amit gyakorlatilag bármikor lehet használni: ha bemész valahová, ha meg akarod kérdezni a pontos időt, ha kérni akarsz valamit a boltban, ha ráléptél valakinek a lábára. Na ez az univerzális szó volt a sorry. Dave tényleg keni-vágja a stower szakma rejtelmeit, bármilyen problémával lehet hozzá menni, addig szaszerol vele, amíg megoldja. Viszont elég mufurc figura, nem mondhatnám, hogy látnám rajta a lelkesedést, amikor segítségért fordulunk hozzá.

A legszimpatikusabb trénerünk azonban egyértelműen Gareth. Gareth tök normális srác, normális emberi reakciókkal, empátiával, segíteniakarással. Sajnos mindez egy komoly szerénységgel, majdhogy nem félénkséggel párosul, ami kifejezetten hátrányos ebben az erőszakos és durva melósvilágban. Nem mondanám, hogy jóképű lenne, kerek kopasz fejével, kissé elálló füleivel, a szokásos angol reménytelenül hófehér bőrével ez talán túlzás lenne, de rondának sem mondanám. Szóval olyan átlagos volt. Igyekezett beszélgetésbe elegyedni mindenkivel, hogy megtudjon valamit az emberről is, akivel együtt fog dolgozni. Különösen az egyik lengyel csaj iránt érdeklődött, bár ebben biztosan több is volt, mint egyszerű kíváncsiság. Később is gyakorta érdeklődött, hogy minden rendben van-e, van-e valami, amit nem értek. Kedvenc kérdésem tőle: Are you well managed?

Szóval ilyen vegyes volt a felhozatal tréner fronton, de ennek igazából nagy jelentősége nem volt, mert az első nap után már úgysem volt túl sok dolguk velünk.

2. A következő a produktivity (fordítsuk ezt termelékenységnek) mutató. Ahogy írtam korábban, minden egyes tranzakciónk rögzítésre kerül a számítógépen, amiből aztán egyebek mellett könnyen megállapítható, hogy az adott melós mennyit dolgozott. Minden munkafolyamatra úgynevezett targetet határoznak meg, amit UPH-ban fejeznek ki, azaz unit per hour-ban. A kezelt áru mennyisége kinyerhető a számítógépből, azt meg percre pontosan megmondja a blokkolóóra, hogy mennyit dolgoztál. Természetesen más a target, ha a sortable és ha a non-sort részlegen dolgozol, vagy éppen a PickTowerben. Akkor is más, ha raklapos áruval dolgozol, vagy ha kiskocsival. Szóval ki van ez találva rendesen. Már az Induction Day-en elmondták, hogy nem várják el, hogy rögtön mindenki teljesítse a targetet. Ez mondjuk megnyugtatott. Nagyon kedvesek. Ellenben elvárják, hogy folyamatos javulást lássanak a teljesítményünkben, ami legfeljebb öt hét alatt eléri a targetet, és aztán természetesen folyamatosan azon felül marad. A mi targetünkről azt tudom mondani, hogy teljesíthető, de ehhez azért folyamatosan dolgozni kell. Nem igazán fér bele, hogy az ember megálljon beszélgetni 10-20 percekre. Ezért van az, hogy ha a stowert valami olyan munkára küldik, amit a számítógép nem regisztrál, akkor "kiveszik" a target nyomás alól azzal, hogy "task"-ra teszik a rendszerben. Ilyen task például a transport (például azt a feladatot kapja, hogy a raklapokat békával csak vigye el a villástargoncákhoz, hogy azok bepakolhassák  a tartalékba) vagy a takarítás, de egyébként a consolidator feladat is. Ilyenkor az az idő, amíg a melós task-on van, nem számít bele productivity számításához alkalmazott periódusba.

3. Legvégül nézzük a Quality, vagyis minőség mutatót. A térkép bemutatásánál már olvashattátok, hogy az épületen belül van egy olyan rész, ahol az ICQA-hez, azaz minőség ellenőrzéshez tartozó kollégák asztalai vannak. Persze az asztalaiknál ritkán ülnek, mert - többek között - az is a dolguk, hogy minden melós munkája minőségének megítélésében segítséget nyújtsanak. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy minden melós, minden egyes tranzakcióját ellenőrzik. Dolgozónként szúrópróbaszerűen kiválasztott bizonyos számú tranzakciót ellenőriznek le. Na jó, de mit ellenőriznek? Alapvetően azt, hogy a virtuális és a fizikai "stowing" adatai egybeesnek-e. Azaz azt, hogy oda, azt és annyit pakoltál-e be fizikailag, ahová, amit és amennyit virtuálisan. Mik lehetnek a hibák? Betettél egy rekeszbe valamit fizikailag, de virtuálisan véletlenül a mellette lévőbe raktad (azaz azt scannelted be). Vagy betettél egy rekeszbe 17 darab CD-t fizikai valójában, de aztán virtuálisan csak 16-ot (azaz 16-ot ütöttél be a gun billentyűzetén). Ezeknek a hibáknak az elkövetéséhez nem kell feltétlenül értelmi fogyatékosnak lenni. A meló sokszor elég monoton, de közben nagyon kell(ene) figyelni is. Szóval egy tízórás műszak végefelé elég könnyű egy ilyenbe belefutni még akkor is, ha egyébként próbálsz nagyon odafigyelni.

 Na szóval ha erre a három dologra figyelsz, akkor jó eséllyel abban a kiváltságban és megtiszteltetésben lehet részed, hogy tartósan az Amazon-nál dolgozhatsz.

Ígértem korábban, hogy kifejtem ezt a produktivity kérdéskört, úgyhogy most ez következik. Arra gondoltam, hogy nem önmagában a hatékonysági mutatóról írok, hanem rendszerbe helyezem ezt teljesítménymutatót (ó milyen hivataloskodó bikkfanyelven tudok én írni), és egy füst alatt megismertetlek benneteket azzal a három dologgal, amelyen alapvetően múlik, hogy kirúgnak-e vagy sem.

1. Kezdjük a Jelenlét, megjelenés kérdéskörrel, egyrészt mivel az kicsit kilóg a sorból, meg egyszerűbb is elmagyarázni, hiszen erről már érintőlegesen szóltam korábbi postjaim valamelyikben. Emlékeztetőül, minden dolgozónak személyre szóló belépőkártyája van, amivel egyrészt a különböző helyekre történő belépést kontrollálják - azaz biztonsági funkciója van-, másrészt a ledolgozott munkaidőt ellenőrzik. Magyarán ezzel be tudsz lépni az épületbe, de ettől még nem indult el a munkaidő számláló. Az majd csak akkor indul el, ha az FC területén a blokkolóórán be is blokkoltál (clock-in). Ez így elég logikus ugye: attól, hogy beértél a munkahelyedre, még egyáltalán nem biztos, hogy el is kezdtél dolgozni, lehet, hogy egész nap a büfében ücsörögtél. Az Amazon elvárása, hogy legkésőbb a hivatalos munkaidőkezdésig blokkolj be. Ettől az időponttól te az övék vagy, és tesznek róla, hogy ettől kezdve állandóan foglalkoztatva legyél. Kifejezetten rosszul érzik magukat, fizikai fájdalmaik vannak, ha nem tudnak neked valami munkát adni, szerintem ez az egyik legnagyobb fejfájásuk. És mindez nem véletlen, hiszen minket órabérben fizetnek, azaz közvetlen összefüggés van a ránk fordított munkaerőköltség és az általunk elvégzett munkamennyiség között. Ennek megfelelőn nagyon szigorúan veszik azt, hogy időben beblokkolj. Tehát ha  13.30-kor kezdődik a munkaidő, hiába vagy te már 13 órától az épületben (mondjuk a menzán kávézol), ha 13.31-kor blokkolsz be, az már késésnek számít. A kiblokkolásnál pont fordítva van. Ha 21.30-kor van vége a munkaidőnek, és te 21 óra 29 perc 59 másodperckor blokkolsz ki, azért is büntetőpont jár. Ebből adódik az a vicces szituáció, hogy a munkaidő vége előtt 3-4 perccel megkezdődik a sorállás a blokkolóóráknál. A melósok ott állnak ugrásra készen, kezükben a kártyájuk, szemük meredten a blokkolóórán. Bűvölik a digitális kijelzőt, számolják a másodperceket magukban. Abban a pillanatban, ahogy vált az óra, elindul a pittyegés-sorozat, ahogy a munkások egymás után húzzák le a kártyájukat és rohannak a kijárat felé. Az elcsendesedett FC-ben egészen messziről is lehet hallani az egymást gyorsan követő csippanásokat. Néha - vagy a kártyaolvasó vagy a kártya hibájából - nem érvényes a kártya beolvasás, a sor megtorpanását morgolódás, gúnyos megjegyzések kísérik. Mintha bármit is számítana az a néhány másodperces késlekedés. Ilyenkor a delikvens még próbálkozhat két-háromszor, de aztán a clock-out ethic szerint félre kell állnia egy pillanatra, maga elé engedni a következő melóst, hogy aztán újra próbálkozhasson. A sor elején érdekes módon mindig ugyanazok az arcok állnak, ami azt jelenti, hogy ők mindig 5-6 perccel hamarabb elhagyják a munkahelyüket. Ha már szigorúság, akkor esetleg erre figyelhetne az Amazon. Mindig nevetségesnek tartottam, ami ezután jön. A sorban elől állók - szó szerint - rohannak fel a lépcsőn, hármasával szedve a lépcsőfokokat, aztán végig a körfolyosón, hogy mielőbb kiérjenek a kapukon. Közben tülekednek, lökdösődnek, mint egy csapat óvodás. Van annak bármi jelentősége, hogy 21.32-kor vagy 21.33-kor hagyom el az Amazont? Szerintem nincs. 21.35-kor az épület így is, úgy is töküres.

A késésnek vannak persze durvább válfajai is. A következő fokozat, ha nem néhány percet, hanem fél órát vagy többet késel, esetleg egyáltalán nem jössz be. Ezek már súlyosabb elbírálás alá esnek, de lehet a büntetést enyhíteni, ha a munkakezdés előtt legalább egy órával ezt telefonon jelzed az Assist képviselőjének. A különböző késésfajtákért (és én most ideértem azt is, ha előbb blokkolsz ki), különböző mennyiségű büntetőpontokat osztogatnak. A legenyhébb esetnél fél pontot adnak. A legdurvább eset a Nem szólsz, nem jössz. Ha jól tudom, ez azonnali elbocsátást jelent. Ha három pontod összejön, ugyanez a végeredmény. És ezt véresen komolyan is veszik. Az első napon velünk együtt kezdett - illetve újrakezdett - egy olyan srác, akinek összejöttek a pontjai, ezért elküldték. Aztán később újra jelentkezett és felvették, csak nyilván kezdhette elölről a köröket, kezdőfizetés, elveszített jogok, stb. Aztán két társam - akikkel együtt kezdtem -  a pontjai miatt kényszerült távozásra. Fel is tűnt nekem, hogy egy-egy napon valahogy később kezdtek dolgozni, de nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Később aztán láttam, hogy a srácok az egyik ebédszünetben szomorúan beszélgetnek a saját agency site repjükkel, ebéd után aztán már nem is jöttek vissza melózni. A karácsonyi csúcs időszak utáni kirúgási hullámban is azok mentek először, akiknek akár egy fél pontjuk is volt. 

A következő postban a szentháromság kétharmadát találjátok majd. A kétharmad mégis csak kétharmad.

Indul a második hét, ezen a héten a délelőttös műszakban vagyok, ami reggel 5.30-as kezdést jelent. Először azt hittem, nem lesz ezzel gondom. Mindez az első reggelig tartott. Amikor 3.50-kor ébresztett a telefonom, először azt sem tudtam, milyen országban vagyok. 2 percig tartott, amíg magamhoz tértem, közben küzdöttem azzal, hogy nehogy visszaaludjak. Komolyan irigyeltem Zsoltit, aki ekkorra már szerzett magának fuvart a saját shiftjéből, aki háztól házig vitte. A car sharing bevett megoldás az amazonos dolgozók között, a porta mellett van egy külön hírdetőfal, ahol kis kihelyezett cetlik segítségével mind utast, mind fuvart keresnek a dolgozók. Nekem viszont úgyis kellett egy autót vettem, tehát nem fektettem energiát a fuvarom megszervezésére, átmenetileg eljárok bicajjal. Szóval Zsolti még javában aludt, amikor én hajnali négy óra magasságában biciklire ültem és elindultam az Amazonba. Na ez az út már nem volt olyan kellemes, mint az előző héten, pedig nem volt hideg, ekkor még az eső sem esett. Nagy ásítozások között betekertem, most is kb. egy órát vett igénybe az út, a bicikli-parkoló már eléggé tele volt, de az Amazon környékén azért nem volt túl nagy mozgás. Beballagtam a hídon és a locker roomban további zombikkal találkoztam. A menza meg aztán olyan volt, mint egy Walking Dead epizód. Na mindegy, ahogy eljött az idő, leballagtunk az FC-be, beblokkoltunk és irány a gyülekezőhelyünkre.

Wayne nem volt ott, sőt, egyáltalán nem láttam ott Lead-et, mindannyian az egyszerű melósok narancssárga mellényében voltunk. Egyszer csak egy kigyúrt fekete srác hangos Morning köszöntéssel magához ragadta a kezdeményezést, és ez így maradt egész héten. Kiderült, hogy neki ez a tanulóhete, az új műszakbeosztásban már ő is hivatalos lead lesz az egyik éjszakai műszakban, ezért most hagyjak gyakorolni. Hát a srác egyáltalán nem csinálta jól. Olyan volt, mint aki szégyenli, hogy beszélnie kell az emberekhez, zavartan vihorászott néha, forgatta a papírjait a kezében, mint bohóc a kalapját, nagyon nem tudott bánni velünk. Ledarálta a kötelező safety tip-quality tip kört, de azon is látszott, hogy csak ki akarja pipálni őket. És ez így ment egész héten. Egyszerűen nem lehetett komolyan venni a fickót. A fején egy fekete kendőt viselt, ezzel védte gondosan varkocsokban befont frizuráját. Konkrétan úgy nézett ki, mint ha egy harlemi gettóban játszódó amcsi filmből lépett volna elő. Minden percben vártam, mikor kérdezi meg, hogy kell-e egy kis anyag. Láttam, hogy a többiek is húzzák a szájukat, főleg a régiek morognak a srác új szerepe miatt. Ahogy várható volt, az első komolyabb balhéja a nagypofájú Jonnal volt, rögtön a második reggel. A feka srác beszólt a stowereknek, hogy ne csak várjuk, hogy Jon drop zone controllerként kiossza nekünk a raklapokat, hanem aminek magunk is tudjuk a sorsát, azt vigyük. Szerintem ez egy egy hete dolgozó - még igen csak tanuló - stowerrel szemben kissé túlzó elvárás. Mindenesetre Jont nem kellett félteni, közölte, hogy tudja ő, hogy mi a dolga, amire a feka rögtön - szerintem leadhez méltatlanul alacsony színvonalú - vitába bocsátkozott, aminek az volt a lényege, hogy nem igazán látszott, hogy Jon tudná a dolgát. Jon be is sértődött jól, aznap már nem is láttuk, a drop zone controlleri feladatokat sem ő látta el aznap. El tudjátok képzelni, ahogy két walesi melós vitatkozik úgy igazán dühből. Csak úgy repkedtek a fucking-ok. Bár az itt egyébként is egy sima kötőszó.

Nekem is volt vele afférom, rögtön a második napon. Éppen végeztem egy raklappal és visszatértem a drop zone-hoz, amikor a srác integet nekem. Odaballagok hozzá, gondoltam, meg akar dicsérni, hogy milyen jól dolgozom. Ő elterült az egyik széken, gondolom, hosszasan gyakorolta a tükör előtt, majd flegmán közölte velem, hogy nagyon unhappy velem. Na, mondom komám, aztán miért. Elkezdte magyarázni, de aztán inkább intett, hogy kövessem. Odasétáltunk egy chimney bin-hez, amibe korábban én is pakoltam. Ott figyelt előtte a négy raklap, várva, hogy majd egy arra járó villástargonca felteszi őket a helyükre. Egy raklap meg bent a földön. Elkezd nekem nyávogni, hogy le kellett volna vágnom a fedőfóliát az áruról mielőtt betettem a helyére. Ő ugyanis megnézte a számítógépen, hogy én raktam be először - virtuálisan - árut ebbe a rekeszbe. Csak azt hagyta figyelmen kívül, hogy a gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy megérkezik az öt stower öt raklappal, egy berakja a raklapját alulra, a többi elé szép sorban, aztán tetszőleges sorrendben berakják virtuálisan is. Új hús voltam, nem akartam vele vitatkozni, leszedtem a nylont, hadd örüljön, és megígértem, hogy soha többé én ilyent az életben nem teszek. Kiscserkész becsületszavamra. Hozzáteszem, ez semmit nem befolyásoló apró hiba, ami leginkább a stow etiquettet sérti, de ezen kívül semmilyen biztonsági szabályt nem szeg meg, a picker is le tudja vágni a fóliát egy perc alatt. Szóval az egésznek olyan pedagógiai jellegű példa statuálás szaga volt, amit nagyon utálok, mert akkor is felfogom, hogy mit, hogyan kell csinálni, ha valaki szépen elmondja. Ezt a szabályt viszont nekem addig senki nem mondta.

Hogy fokozza a srác a komolytalanságát, az egyik napon komplett kengurujelmezben érkezett. Az Amazonban sokszor van ilyen játék - ami aztán majd a karácsonyi event sorozatban kulminálódik -, hogy be kell öltözni valaminek, és a HR-esek körbejárnak keresve a legjobb öltözetet és azt díjjazzák valami aprósággal. De most komolyan: hát normális? Hogy lehet komolyan venni valakit, aki két méteres kengurunak van öltözve?

A hét betetőzéseként aztán pénteken sikerült az egyik targoncás nővel is az ordítozásig összevesznie. Már a nagy hangoskodásra értem oda, nem tudom, mi volt az óbégatás oka, de mivel már éppen vége volt a napnak, a nő végül egy legyintéssel lezárta a vitát és hátat fordítva a srácnak, kiviharzott az FC-ből. Na hát kb. ennyi tekintélye volt a gettószökvénynek.

Nekem egyébként közben egyre jobban ment a stower munka, már elég jól tudtam a helyszíneket, készségszinten mentek a folyamatok, gun használat, stb, csak a hajnali keléssel nem sikerült megbarátkozni. Igazából a délutánokat sem nagyon tudtam kihasználni, bár kb. fél három körül hazaértem, azért eléggé el voltam fáradva. Elég sok mindent kellett intézni, hiszen akkor még csak két hete tartózkodtam a városban. A gyerekeknek kellett iskolát keresnem, felderíteni a környéket, hogy mit, hol lehet beszerezni, stb. Az egyik legfontosabb feladatom a kocsivásárlás volt, amivel viszont nem igazán haladtam. Ez a 22-es csapdája: ahhoz, hogy kocsit tudj venni, kell, hogy legyen kocsid. Pedig az idő egyre sürgetett, hiszen egyrészt néhány nap múlva itt a családom, akik elé ki kell mennem a reptérre, másrészt lassan beköszöntött az őszies rossz idő, amikor én már nem akartam bicajjal járni dolgozni. Szóval a hét elég pörgős volt, hajnaltól meló, aztán ügyintézés. Már csak ezért is vártam, hogy elmúljon ez a délelőttös hét. És el is múlt. Semmi sem tart örökké. Szerencsére.