Amazonian

A címben olvasható hasonlat nem túlzás. Pont olyan izgatott voltam, mint amikor először mentem iskolába. Előző nap még azt is leteszteltem, hogy mennyi idő alatt érek az Amazonba a szombati használtcikk-piacon vásárolt biciklimmel. Megállapítottam, hogy kényelmesen 50-55 perc alatt tekerem le a lakóhelyünk és az Amazon közötti kb. 12 kilométeres távolságot, de vészhelyzet esetén - értsd pl. elalszom - 40 perc alatt is teljesíteni tudom a távot. Szóval a hátizsákomba bepakoltam a bakancsot, a hi-vis mellényt, némi uzsonnát és a szép napsütéses időben jó korán elindultam az Amazonba.

Időben meg is érkeztem ehhez a szép épülethez, ami Swansea-ben a Fabian Way legvégén (vagy a legelején?) van egy ipari környezetben. A körforgalomban egy külön sávon jelzik is - felteszem, a messziről jött kamionosoknak -, hogy melyikben kell menned, ha az Amazonba tartasz. Ezt persze én ekkor még nem láttam, hiszen a bicikliúttal egybeépített járdán közelítettem meg a parkolót.

Az épületet meglátva az Indul a bakterház egyik ikonikus jelenete jutott eszembe (bár valójában az egész film ikonikus), amikor Bendegúz azt mondja a bakter anyósának: "De szép színe van Kendnek. Olyan szép sárga." Az Amazon corporate színei ugyanis a szürke és a sárga, így aztán nem is vicceltek, az épületet erre a két színre festették. Abból a szempontból mázlijuk volt, hogy a szürke egyébként is egy indusztriál szín, bár szerintem ez a két szín baromi rosszul mutat együtt. Na mindegy, nem muszáj nekem szeretni ezt a márkát. Jól lezártam a biciklimet az épület előtt kialakított biciklitárolóban, majd az utasításoknak megfelelően - némileg megilletődötten - becsöngettem a belépőkapunál, hiszen ekkor még nem volt belépőkártyám, amivel a forgóajtós kapun bemehettem volna. A kaputelefonon be is jelentkezett a porta, amire én közöltem a varázsszót: new starter, amire megnyílt a kapu és bebocsájtást nyertem az erődítménybe. Az erődítmény szó már csak azért is helytálló, mert ahogy a fotón látjátok a sárga toronyból egy "várhídon" lehet átjutni a "vizesárok" felett a "várba".

A portás is ennyit mondott nekem, azaz hogy menjek fel a lépcsőn a toronyban, keljek át a hídon és ott találom a portát. Ahogy mentem fel a lépcsőn máris szembesültem az Amazon egyik vesszőparipájával, a BIZTONSÁGGAL. Azon kívül, hogy speciális csúszásálló lépcső vezet fel a hídhoz (persze lift is van), minden lépcsőfordulóban több tábla is figyelmeztet arra, hogy kapaszkodjunk a korlátba. Mindenképpen. Feltétlenül. Főleg a hülyék.

 Ezt a másik feliratot pedig nem is igen tudom értelmezni egy olyan országban, ahol már azért is furcsán néznek rád, ha a járdán a baloldalon sétálsz.

A hídon átmenve, egy kicsit úgy éreztem, mintha a bányába mennék befelé, annak ellenére, hogy a híd oldalai üvegből készültek. Mégis valahogy a híd másik végén ahogy belépsz az ajtón, mintha egy másik világba lépnél. Egyrészt a tudat, hogy onnantól már megfigyelnek a CCTV kamerái, másrészt ott van a porta, tehát fizikailag is átlépsz egy határt. Na és persze onnantól az épület belsejében vagy, amit már fűtenek. Szóval miközben persze elvileg a hátad közepére sem kívánod azt, ami bent vár, a hideg, szeles reggelek után jól esik belépni a meleg, szélvédett épületbe.

A portásnak megint bemondtam, hogy mit akarok, mire megkérdezte a nevem. Megmondtam neki, még le is betűztem, de persze nem talált meg a listáján, végül elkértem tőle és megkerestem magam rajta. Odaadott egy kulcsot, amelyen az 1899-es szám volt, és mondta, hogy menjek be a Locker room-ba, zárjam be az értékeimet, vegyem fel a bakancsot és a mellényt és jöjjek vissza. Innentől kezdve ez lett az én szekrénykulcsom, szépen fel is jegyezte a listájára a nevem mellé a számot.

Itt ismerkedtem meg a Locker room fogalmával, ami nem azonos a changing room-mal, azaz az öltözővel. Ki is van szépen írva, sorban, betűvel, hogy ez egy unisex locker room, legyél figyelemmel a többiekre, és ne itt öltözz át mutogatva Közép-Európa legszebb férfi felsőtestét az arra egyáltalán nem kíváncsi nézőseregnek. Értékmegőrzőnek lehetne talán hívni, a szekrények is kb. akkorácskák, hogy az értékeidet, esetleg egy pár cipőt bele lehet tenni. Na be is mentem a Locker room-ba, ahol kb 3.000 kisszekrény fogadott, de ennek ellenére viszonylag gyorsan megtaláltam a 1899-es szekrényt a sor legvégén persze, amiről már ekkor sejtettem, hogy nem lesz nyerő a műszak végén végigvergődni a sok pakoló kollégán. Szerencsére nem voltam idő szűkében, így ráértem nézelődni, elolvasgatni a feliratokat. Így aztán megtudtam, hogy a munkaterületre, szakzsargonban FC-be, azaz a Fulfillment Centerbe (nem pedig Football Club) nem lehet bevinni mobiltelefont, zenelejátszót, fényképezőgépet, öngyújtót, cukrot, csokit, kekszet, üdítőt (persze semmilyen ételt vagy italt) és napszemüveget. Átlátszó flakonban fél liter vizet lehet bevinni, de mint később kiderült, bent korlátlan mennyiségben lehet vízautomatából szénsavmentes ásványvizet vételezni. A tiltás oka nyilván kettős: egyrészt nem szeretnék, ha az idődet bent telefonálással vagy zenehallgatással töltenéd (arról nem is beszélve, hogy ezek használata balesetveszélyes is bent), másrészt mindezeket a termékeket az Amazon is árulja, tehát bent az FC-ben is hozzáférhetők a dolgozók számára, és jobb kifelé jövet elkerülni a félreértéseket, hogy most akkor azokat éppen kilopni próbálod vagy a sajátod.

Ki is pakoltam szépen a zsebeimet, csak némi pénzt hagytam magamnál, hogy ha kell, valamit tudjak venni a canteen-ban, amit én simán menzának hívok. Visszaballagtam a portáshoz, és ott várakoztam az Assist Recruitment site rep-jére, fordítsuk ezt kihelyezett képviselőnek. Közben olvasgattam az előtérben a falra kihelyezett feliratokat, szövegeket. Volt belőlük jó sok, de a legnagyobb ez volt: 89 days since last recordable incident, azaz 89 nap telt el az utolsó említésre méltó (bal)eset óta. A napok száma természetesen cserélhető, és cserélgették is, mert a karácsonyi nagy forgatagban kb. hetente történt valami (bal)eset. Közben meg is jött a site rep, és elvezetett a menzára, ahol beazonosítottak, nyakamba akasztották a belépőkártyát és rákérdeztek arra, hogy ugye nincsenek nálam tiltott tárgyak, majd leültettek a többi hasonszőrű újonc közé. A várakozási időt arra használtam, hogy a szekrénykulcsot ráműtöttem a nyakamba akasztott nyakpántra, ami később egész jó ötletnek bizonyult. Persze körbe is néztem, megpróbáltam felmérni, miféle arcok a társaim. Vegyes társaság volt, bár inkább férfiak, feketék, fehérek, fiatalok, középkorúak, idősebbek, rossz arcúak és jóképűek. Jó sokan voltunk, mindenki türelmesen várakozott. Aztán hirtelen tartottak egy névsorolvasást, és rögtön meglepett, hogy milyen sokan nem jöttek el. Átvergődtek a felvételi folyamaton, felvették a munkacuccokat, aztán nem jöttek el. Nem ez volt az első jele annak, hogy a helyiek mennyire kevéssé erőlködnek, hogy állást kapjanak. Biztos, ami biztos még egyszer megkérdezték, hogy ugye nincs senkinél a tiltott tárgyakból és szóltak, hogy indulás. Kezdetét vette az úgynevezett Induction Day, azaz Beiktatási vagy Bevezető Nap, ami megér egy külön posztot. Vagy kettőt.

És már el is érkeztünk a pénteki naphoz. Reggel a postás levelet hoz a VirginMedia-tól. Azt írják, hogy annak ellenére, hogy minden papírt aláírtam, sajnos addig nem tudnak internetet adni a lakásban, amíg valami proof of address-t be nem mutatok. Anyátokat! Vért ne adjak? Zsolti azt mondja, vigyük ezt a levelet az Assistba, mert szerinte maga a levél egy proof of address, hiszen rajta van a címem és a nevem. Szerintem meg Zsolti hülye, de azért beteszem a táskába a levelet. Beérünk az ügynökséghez, pontosak vagyunk. Már vagy 10-11 jelölt várakozik ott. A végtelenül szimpatikus Gemma fogad minket, egyem a szívét. Gemma nagyon pragmatikus, nem pazarolja az időt: közli, hogy mindkettőnknek az NI számával és a proof of address-szével probléma van. Mondom neki, hogy már két napja megadtam nekik az NI számomat. Az nekik nem elég, hol van az eredeti NI levél (amiben értesítettek az NI számomról). Áldom az eszem, hogy kértem a londoni ismerősöket, hogy mielőtt postán továbbküldik nekem a levelet, scanneljék be és küldjék el emailben. Mondom Gemmának, hogy a scannelt verziót be tudom mutatni. Nagyon húzza a száját. Szerintem a szemét is húzná, de azt nem tudja, genetikusan egy csík. Végül rááll. Oké, küldjem el neki emailben. Bizonyítandó rugalmasságomat és jártassagomat a modern technikában, javaslom, hogy engedjen be az irodai Wifi hálózatba - biztos van olyan -, és most rögtön elküldöm neki. Azt nem lehet. Nem derül ki, hogy azért nem lehet, mert nincs Wifi, vagy azért, mert csak. Mert Gemma így akarja. Ugyanezt a választ kapom, mikor azt az indítványt teszem, hogy engedjen a gépéhez, hogy azon küldjem el webmailből. Gemma egyre csúnyább, ekkor már tényleg nagyon útálom. Nagyot fújok, oké, elintézem. Zsolti közben bökköd, hogy adjam oda nekik a VirginMedia levelét proof of addressként. Én továbbra is hülyének nézem, igazából csak azért veszem elő a levelet, mert azt gondoltam, ezzel bosszanthatom Gemmát. Legnagyobb meglepetésemre Gemma lelkesen elfogadja. Ki érti ezt? A lakásbérleti szerződésem nem jó nekik lakcímigazolásként, de az a levél, amiben az internetszolgáltató szólít fel, hogy igazoljam a lakcímem, az rendben van. Szerintem ez agyrém. De nem Gemmánál. Gemma kezd megszépülni. Még a végén kiegyenesednek a dolgok.

Na de mi legyen Zsoltival. Egyrészt kiderül, hogy ami neki van, az nem NI szám, hanem egy régi rendszerű adószám. Zsolti időt akar nyerni, behazudja, hogy van neki NI száma is, csak otthon. Következő alkalommal elhozza. Már ekkor fogtam a fejemet, elképzelésem sem volt, hogyan fog ebből kimászni. A lakcíme igazolásánál meg lassan megalkuszik Gemmával, hogy ha ugyanazt a lakásbérleti szerződést bemutatja, amit legutóbb, csak minden adat legyen benne nyomtatott (kivéve persze az aláírásokat), akkor rendben vannak. Meg is ígéri Zsolti, hogy még ma visszahozzuk a szerződést a kért formában. Zsolti bakker, hogyan?

Na mindegy. Papírmunka ezzel letudva. Jöhet az, amiért eredetileg jöttünk. Alkohol és drogteszt. Sorban járulunk a laboros hölgy színe elé. Fújás a szondába, aztán pisi. Persze azt nem a hölgy előtt, hanem félrevonulva. Mindketten átmegyünk a teszten, bár őszintén szólva nem lepődtem volna meg, ha Zsolti elhasal. Ezen is.

Minden stimmel. Összeültetnek minket egy körbe, úgy látom, jön egy közös eligazítás. Valóban, az első nap megismert szimpi srác jön, hogy mindenkinek kiossza a személyre szóló lapját: milyen műszakba leszünk, mikor kezdünk, hová menjünk, ilyesmik. Nekem következő hét hétfőn 15.30-ra kell mennem, de csak az első nap. Aztán a többi napon 13.30-ra és 21.30-kor végzünk, majd következő héten reggel 5.30-ra megyünk és 13.30-kor végzünk, aztán megint csere. Szerencsére ez csak három hétig lesz így, aztán teljesen megváltozik a műszakbeosztás. (Erről majd később.) Ennek mondjuk örülök, mert ez a hajnali kezdés elég ijesztőnek tűnik. Megtudom a munkakörömet is, stower leszek a Non-sort részen. Hogy ez mit jelent, később megtudjátok. Megkapjuk a láthatósági mellényt és a munkabakancsunkat - ezeket vigyük magunkkal, mert bent ezeket hordani kell. Méretproblémák persze vannak, van olyan, akinek csak harmadikra sikerül eltalálnia a saját lábméretét. Lelkünkre kötik, hogy semmilyen körülmények között ne késsünk el, inkább érjünk oda fél órával hamarabb, mert aki késik egy percet is, annak ott helyben véget ér az amazonos karrierje. Miután mindenkit jól beijesztenek ezzel, utunkra engednek minket.

Gyorsan távozunk, nehogy Gemma meggondolja magát. Óvatosan tudakolom Zsoltitól, hogy hogyan tervezte a Gemmának ígért dolgok beszerzését. Zsolti magától értetődő természetességgel közli, hogy a lakásbérleti szerződést én fogom begépelni az internet kávézóban, ott rögtön ki is nyomtatjuk, aláírjuk, pipa. Meg is magyarázza, hogy nekem ezek a számítógépes dolgok jobban mennek. Ez mondjuk igaz, a későbbiek során meg is győzödöm arról, hogy Zsoltinak egyelőre nem sikerült megbarátkozni a számítógéppel. Utána - mondja Zsolt - elmegyünk a job centerbe és kér időpontot NI interjúra. Ekkora optimizmus hallatán megszólalni sem tudok, mindenbe beletörődve ballagok mellette. Basszus ennek a srácnak minden sikerül. Az internet kávézóban tényleg 15 perc alatt végzünk a szerződés begépelésével, kinyomtatjuk, aláírjuk, pipa. Ahogy Zsolti megmondta. Visszavisszük Gemmának. Elfogadja. Csak ámulok. Vagy bevett valami gyógyszert, vagy már tökre elege van belőlünk. Irány a Job center. Zsoltinak megint szerencséje van: következő hét keddre kap időpontot az NI interjúra. Londonban ez legalább egy hét. Bónusz a nap végére, hogy Zsoltit hívják az Assist-ból. Tudna-e kezdeni ő is hétfőn? Zsolti kalkulál: ha hétfőn elkezd dolgozni, akkor kedden nem fogják elengedni máris szabira, hiszen neki NI interjúra kell mennie, amit ugye nem vallhat be. Behazudja, hogy fogorvosnál van időpontja kedden, ezért szerdán kezdene. Belemennek. Zsolti tehát szerdán megy először 15.30-ra. Remélem, nem késik el. 

Nagy az öröm, mindkettőnket felvettek, bár én arra számítottam, hogy itt a fejlett nyugaton ez sokkal gördülékenyebben és sokkal kevesebb papírgyártással fog járni. A lényeg, hogy van meló, ami ráadásul teljesen legális, bejelentette, egy normális munkáltatónál. Kell ennél több? Na jó, de végülis mi a munka? Ezt továbbra sem tudom, de az eddigi ügyintézés bonyolultságát tekintve vannak bajsejtelmeim.

Szóval függöny fel. Indul a második nap, szerda. Felvetem Zsoltinak az NI szám és a proof of address kérdéskört. Lazán leint. Ahogy mondtam, nem egy parázós típus. NI száma neki van, még 2004-ben kapta. A proof of addresst meg majd megoldja. Oké, gyerünk az Assistba. Magabiztos vagyok. Kezemben az aláírt lakásbérleti szerződés, megvan az NI számom, sőt a londoni címemről bescannelve emailben is elküldték az NI levelet, amit útközben egy mekis free wifinél le is töltöttem. Kis szánakozással néztem Zsoltira. Szegény még nem tudja milyen tortúrák várnak rá. Na de én sínen vagyok, nincs miért izgulnom.

Pontban 10-kor, a megbeszélt időpontban lépünk be az Assist irodájába. Hadd lássák, kivel van dolguk. A tegnapi szimpi srác fogad, persze a nevét továbbra sem tudom. Bediktálom az NI számom. Lovely. Odaadom a bérleti szerződést. Lemásolja, visszaadja. Brilliant. Ezt a két szót szokták így váltogatni. Holnap jöjjek vissza tesztet írni. Most rajtam van a sor, hogy egy lovely-val jelezzem örömemet. Rá is térünk Zsoltira. Az Amazonban akar melózni. Válasz? Igen, kitaláltátok: lovely (Zsolti szerint az íreknél ez luvely, mert, hogy ő ott is dolgozott egy ideig - figyeljetek - biztonsági őrként). Papírok kitöltögetés. NI szám, proof of address. Zsolti - engem meglepve - egy papírt vesz elő, ami ránézésre korban vetekszik a Holt tengeri tekercsekkel. Hivatalos okmány romjainak látszik, lemásolják. Proof of address: Zsolti még mindig nyugodt, mint aki nem is érti, a kérdést. Természetesen ugyanott lakik, ahol én, mondjam meg nekik. Megmondom. Hümmögnek. Nekik kellene valami papír. Oké, megoldjuk, egy óra múlva visszajövünk - ígérjük. Irány a közelben lévő internet kávézó. Keresünk egy lakásbérleti szerződés formanyomtatványt az interneten, letöltjük, kinyomtatjuk, kitöltjük, aláírjuk. Vissza az irodába. Még mindig hümmögnek, de lemásolják. Mindenki boldog. Holnap - csütörtökön - kettőre jöjjünk vissza tesztet írni. Széles vigyor, minden elintézve, és még előttünk az egész nap.

És eljő a csütörtök. Kicsit hamarabb érnénk oda, ami Zsolti szerint ciki. Javasolja, hogy addig üljünk le egy padra a sétálóutcán, az Assist bejáratától kb 10 méterre. Közben mesél. Mint említettem, nagyon szórakoztató, egyfolytában dumál. Elmeséli, hogy "Írben" egy O2 üzletben volt biztonsági őr, ahol egész nap a telefonbemutató falat kellett figyelnie. Mégis szinte minden nap elloptak egy mobilt. Volt olyan nap, hogy kettőt, de soha nem volt baja belőle, mert mindig kidumálta, és egyébként is tudták, hogy ha nem állna ott, az összes telefont ellopnák. Nem lehetett röhögés nélkül kibírni. Addig röhögtem, amíg persze kicsit elkéstünk az Assistból. Nem volt gond, nem vették a szívükre és egyébként is 1-2 percről volt szó.

Egy másik srác fogad minket, ő is kedves. Nem mutatkozik be, esélyem sincs megjegyezni a nevét. Rajtunk kívül még egy - saccra - 18 éves srác ásítozik a várakozásra kijelölt helyen. Az assistos srác közli, hogy most megnézünk egy rövid videót az Amazonról, aztán tesztet fogunk kitölteni. Na, gondoltam, ez remek. Először agymosás, aztán szövegértési feladat. El is indítja a videót, úgy tűnik, tényleg nem leszünk többen. A videó nem hosszú, és nem is agymosás. Szépen lassan, óvodás szinten elmagyarázza, milyen munkafolyamatok vannak az Amazonban. Mögöttünk a fiatal sráctól kb. félpercenként váltogatva halljuk a "fuckin' boring" és a "bullshit" kifejezéseket. Na, vége a videónak, megkapjuk a tesztet. Hárman vagyunk, az összebeszélés elkerülése érdekében mi Zsoltival különbözőket kapunk. A tesztet úgy kell elképzelni, mintha az egy olyan IQ teszt lenne, ami legfeljebb 75-ös IQ szint mérésére alkalmas. A feladatok amazon-specifikusak, némi matematikai alapismeretet, figyelemkoncentrációt, precizitást és minimális szövegértést igényelnek. Kb. 15 perc alatt végzek. Balra nézek, látom, Zsolti keményen küzd. Zsolti udvarias, kivárta, hogy végezzek az enyémmel, most viszont rögtön odatolja elém a tesztlapját. Mint kiderül, mivel az angolt soha nem tanulta, csak korábbi munkája során szedte fel a tudást, kizárólag szóban kommunikációképes - abban viszont nagyon -, de sem írni, sem olvasni nem tud angolul. Haláli pofa. Így annyi esély van a teszten, mint fingnak a forgószélben. Azért a küzdelmének van eredménye, egész sok feladatot megoldott, de pl. a szövegértési feladattal nem boldogult. Segítek neki, közben beadom az én tesztlapomat, mert látom, hogy különbözőek a feladatok. Az assistos srác 2 perc múlva jön is vissza, mutatja, hogy 100%-osra töltöttem a tesztet. Marha jó, a vakok között, én - a félszemű - vagyok a király. Mielőtt nagyon örülhetnék, kezembe nyom egy nagy kupac papírt, kezdődik az adminisztrációs rémálom. Közben a mögöttünk ülő srác is befejezi a tesztet és megkapja a maga papírkupacát, de úgy látszik, itt végleg elszakad nála a cérna, mert néhány lap megnézése után mindent hátrahagyva távozik. Míg én töltögetem a különböző adatlapokat, Zsolti is befejezi a tesztet, leadja. Kisvártatva az assistos srác odainti Zsoltit. Itt már sejtettem, hogy ezen megint röhögni fogunk. Igazam lett. Zsolti jön vissza a saját papírkupacával. Töltögetünk, közben beszélgetünk a tesztről. Mondom neki, hogy kíváncsi lennék, hány pontnál buksz meg a teszten. Szemrebbenés nélkül közli, hogy 60%-nál. Kérdezem, honnan tudja, mire mondja, hogy ő bizony megbukott, de az assistos srác mondta neki, hogy "don't worry, I kick you over", és aztán "megbeszélték", hogy mit hibázott Zsolti.

Elpiszmogunk ott a papírokkal, közben ugye Zsoltinak is súgok, hogy legalább sejtse, hogy mit ír alá. Mikor leadom a papírokat, az assistos srác köti az ebet a karóhoz, hogy adjak meg valakit, aki referenciát ad rólam. Hiába mondom, hogy a korábbi munkahelyeim teljesen irrelevánsak az amazonos munkával kapcsolatosan, hogy teljesen más típusú munkát végeztem. Végül megadom egy barátom céges email címét. Majd szólnom kell neki, hogy esetleg ír neki az Assist. Közben megérkezik Gemma. Mint később megtudjuk, Gemma az Assiston belül az amazonos melósok ügyes bajos dolgait intézi. Át is veszi az adminisztrációt a másik sráctól. Gemma számomra meghatározhatatlan ázsiai nép sarja, formás csaj. Egész jó bőr lenne, de nincs időm túlságosan megkedvelni, és erre a következő hónapok alatt sem ad lehetőséget tökélyre fejlesztett udvariatlanságával, lekezelő modorával, és a segítőkészségének teljes hiányával. Zsolti Gemmával diskurál a maga kötetlen stílusában. Bár Zsolti szóban bárkivel remekül megérteti magát, fél füllel azért odafigyelek, hátha elhangzik valami számomra is fontos infó. Egyszer csak hallom ám, hogy a proof of address a téma. Gemma mondja Zsoltinak, hogy nem fogadják el, amit leadott tegnap. Zsolti erre felveti, hogy ugyanolyan van nekem is, azt meg elfogadták. Itt kicsit mérges lettem rá, még csak az kell, hogy az enyémet is elővegyék. Fölösleges volt aggódnom, mert Gemma már közli is, hogy azt sem fogadták el. Nézek, mint hal a szatyorban, mert ezt velem senki nem közölte. Most is csak Zsoltinak mondták, nekem nem. Na most már kíváncsian várom, mi következik. Nekem továbbra sem szólnak, utunkra engednek minket azzal, hogy másnap (pénteken) tízre jöjjünk vissza alkohol- és drogtesztre. Úgy látszik, azért a proof of address hiánya nem hátráltatja a folyamatot. Ekkor még egyébként is azt gondoltuk, hogy ez a Gemma valami titkárnő lehet, nem különösebben számít, hogy mit mond. Vegyes érzésekkel távozunk, közel sem vagyunk olyan lazák, mint előző nap, de azért bizakodva várjuk az következő napot. Remélem, ti is várjátok.

2013. szeptember 2-án, hétfőn érkeztem meg Wales egyik legnagyobb városába, a Dél-Walesben található Swansea-be. Ahogy írtam az előző postban, itt kizárólag a melós létemmel kapcsolatos dolgokat osztom meg veletek, ezért a nyilvánvalóan felvetődő kérdésre, hogy miért pont ide jöttem, legyen elég annyi, hogy azért, mert sokkal olcsóbb az élet, mint Londonban, és mert már tudtam arról, hogy az Amazonba rengeteg embert vesznek fel a karácsonyi csúcsidőszak miatt. Szóval rögtön másnap reggel be is mentem az Assist Recruitment nevű toborzó ügynökséghez (a The Kingsway-en van az irodájuk), akik ekkor már gőzerővel lapátolták az Amazonba a melósokat. Ha jól tudom 4-5 ügynökség is hajtotta fel az embereket akkoriban, hogy az óriási munkaerőigényt kielégíthessék. Az iroda teljesen kultúrált volt, tiszta, világos. Látszott, hogy csak nem régen költöztek ide. Amikor megtudták, hogy miért jöttem, egy boldog lovely volt a válasz. Persze ekkor még nem tudtam, hogy ha mondjuk azt közlöm velük, hogy a bejárat mellé sz.rtam, az is lovely lett volna. Itt mindenre ez a válasz. Örültünk egymásnak. Én azért, hogy akkor itt tényleg lesz meló, ők azért, mert rengeteg embert kellett szállítaniuk az Amazonba, első ránézésre nem volt velem semmi baj, szóval vélhetően egy gonddal kevesebb.

Az Assistban a srác baromi szimpatikus volt, és akkor én azt hittem, hogy itt a fejlett nyugaton, sőt az udvariasságról híres Nagy Britaniában mindenki ilyen korrekt, segítőkész és kedves. Aztán ez a betegségem szépen elmúlt. A nevét persze nem jegyeztem meg. Fenébe, pedig bennem is lehetne ennyi figyelmesség, de hát annyi minden történt egyszerre, meg voltam zavarodva, mint vasorrú bába a mágneses viharban. Mindenesetre előkapott egy formanyomtatványt (az angoloknak mindenre van formanyomtatványuk), de nem a kezembe nyomta, hogy töltsem ki, ahogy az egyébként megszokott az állásjelentkezések esetében, hanem a kérdéseket szépen felolvasva kitöltötte helyettem. Na azóta sem találkoztam ilyennel. Megint csak minden lovely volt. Örült, hogy odatoltam az orra alá az útlevelemet, és arról lemásolhatta az érthetetlen kelet-európai nevet, de persze megegyeztünk, hogy az ékezetekkel nem bajlódunk. A szokásos kérdéseken kívül (neve, lakcím, útlevélszám, születési idő, bár például eszébe sem jutott megkérdezni anyám nevét, ami egy magyar formanyomtatvány kitöltésekor elmaradhatatlan) két érdekes kérdés volt. Az egyik, hogy voltam-e büntetve, a másik, hogy mivel közlekedem. Az elsőnél gond nélkül elfogadta bemondásra a határozott "nem"-et. A második trükkös volt. Én már majdnem benyögtem, hogy busszal, esetleg biciklivel, amikor az a magyar srác, aki ajánlotta nekem az Amazont és elkísért az Assistba is, közbevágott, hogy kocsival. Nem értettem akkor ennek a jelentőségét, bár szerintem akkor is felvettek volna, ha azt mondom, hogy sárkányrepülővel, de később világos lett, hogy a bejárás, a munkába való beérés sarkalatos kérdés az Amazonnál.

Ezután már csak két kérdés volt, amiket ott helyben két másodperc alatt elintéztünk, hogy aztán a hétből hátralévő három napban ez a két kérdés legyen a mumusom. Az egyik az ún. NI szám (National Insurance number), a másik a proof of address kérdéskör. Nekem ekkora már kiadták az NI számomat, pont előző napon érkezett meg a londoni címemre. Amikor tehát ide értünk a nyomtatvány kitöltésével, magabiztosan jelentettem ki, hogy nekem van olyan. Jó, jó, de mi a számom. Azt nem tudom, de holnapra megtudom. Gondoltam, felhívom a londoni kapcsolatomat, hogy bontsa ki a borítékot és mondja be az NI számomat. Sima ügy. Ezután következett a proof of address kérdéskör megtárgyalása. UK-ben nincs lakcímkártya, a lakcímedet úgy tudod igazolni, hogy felmutatsz valami szerződést (pl lakásbérleti), vagy egy nyomatott levelet, amit neked címeztek a megadott címedre. Úgy gondoltam, itt is sínen vagyok, hiszen aznap délután terveztük aláírni a lakásbérleti szerződést a lakás tulajdonosával. Meg is egyeztünk az assistos sráccal, hogy akkor holnap jövök NI számmal, lakásbérletivel. Öröm, boldogság. Várt rám a következő program: internet előfizetést kötni. Balra el. Függöny le.

A második felvonás tulajdonképpen még aznap este megkezdődött Zsolti megérkezésével. Zsolti egy jelenség. Soha eddigi életemben ilyen eredeti figurával nem találkoztam. Ebben persze szerepet játszik az is, hogy teljesen más körökben forogtam - ha lehetek ennyire fellengzős és nagyképű. Zsoltinak Magyarországon még soha nem volt bejelentett munkahelye, de élt már Walesben, Németországban és Amerikában is. Volt már gazdag - persze csak az ő mércéi szerint, de most éppen egyáltalán nem az. Zsoltinak nem kenyere a tervezés, nem szokása előre megszervezni az életét. Hirtelen ötletek alapján hozott gyors döntések terelgetik sorsát. Egy ilyen gyors döntés hozta most is Walesbe. A már említett itt élő magyar srác, a közös ismerősünk javaslatára Zsolti gyors döntést hoz: összepakol és irány Wales, melózni az Amazonba. Innentől az események felgyorsulnak. Zsolti felkéredzkedik egy kamionra, hogy aztán alig öt nap múlva (beleszámítva a kétnapos várakozást Németországban a hétvégi kamionstop miatt) megérkezzen Walesbe, ahol átmenetileg - lévén szállásról nem gondoskodott magának - nálam lakik. Másnap együtt megyünk az Assistba. Zsoltiról lesz még szó, mert a jelenléte határozottan szórakoztatóvá tette az itteni életet.

Szóval megérkezett Zsolti, és azzal a boldog tudattal hajtottam álomra a fejem, hogy sínen vagyok, holnap mindent elintézek az Assistban és hétfőn talán már kezdhetek is melózni. Mondanom sem kell, nem így lett, de ez már legyen a következő post meglepetése.

Kedves Olvasó!

Az első post egy bevezetőféleség szeretne lenni, amiben megpróbálom elmagyarázni, hogy kerültem én ide, mit és miért csinálok.

Szóval miért is vagyok itt? Előre szeretném leszögezni, hogy ez nem egy tipikus határátkelős blog. Én, illetve mi (merthogy családostul érkeztem) nem azért jöttünk el Magyarországról, mert nem találtam munkát, nem tetszett a rendszer, éppen éhen akartam halni, vagy mert külföldi karriert akartam csinálni, stb. Évek óta foglalkoztatott a gondolat, hogy egy, maximum két évet külföldön kellene élnünk. Ez a késztetés csak erősödött, ahogy a gyerekeink elkezdtek növögetni. Azt láttam ugyanis, hogy azon emberek többsége, akik éltek külföldön, - amellett, hogy gyakorlatilag anyanyelvi szinten beszélik az adott ország nyelvét - valami más szemlélettel, világlátással, hozzáállással rendelkeznek, és mindezek segítségével jobban eligazodnak az életben, könnyebben megoldanak problémákat, talpraesettebbek, könnyebben teremtenek kapcsolatokat. Úgy gondoltam, hogy ha én már "öreg" is vagyok ahhoz, hogy változzak, a gyerekeknek mindenképpen jót tesz, ha látnak mást is, mint ami otthon van. Nem feltétlenül jobbat vagy rosszabbat, egyszerűen csak mást, nem mellesleg megalapoznak egy stabil angol nyelvtudást. Aztán az életünk úgy alakult, hogy éppen megtehettük, hogy egy évre - egészen pontosan 11 hónapra - otthagyjuk az országot, és eljövünk külföldre. 

Ahogy említettem, nem karriert építeni jöttem ide, tehát az volt a terv, hogy gyakorlatilag bármilyen munkát elvállalok itt, amiből kb. nullszaldóra kihozzuk az itt tartózkodásunk, azaz legalább a költségeinket fedezni tudjuk a jövedelmemből. Ebből a megfontolásból jelentkeztem az Amazon swansea-i logisztikai központjába, Amazon szakzsargonban CWL1-be. Amikor a BBC Panorama című műsorában egy beépített újságíró rejtettkamerás felvételeivel fűszerezett riportja jelent meg arról, hogy mennyire elviselhetetlen az amazonos melósok élete, rengeteg ismerősöm, barátom írt nekem. Ekkor gondoltam arra, hogy ezek a viszonyok másoknak is érdekesek lehetnek. Mert nekem nagyon érdekesek voltak, és még most is azok így öt hónapnyi itt-tartózkodás után. Magyarországon teljesen mással foglalkoztam, szellemi munkás voltam, reklámiparban dolgoztam. Az első hetekben magamban folyton azon röhögtem, hogy mit keresek én itt. Na nem mintha szégyelleném ezt a melót, de az biztos, hogy néhány hónapja sem én, sem egyetlen ismerősöm elképzelni sem tudta volna, hogy ilyen munkát végzek. 

Ez a blog tehát egy amazonos magyar-walesi melós életéről fog szólni. Nem, vagy csak érintőlegesen írok arról, hogy milyen Walesben az élet, hogyan kell ügyet intézni, hogyan lehet megszokni (ha egyáltalán) az itteni életet, milyen a gyerekek iskolája, stb. Olyan dolgokról fogok írni, amik kifejezetten a melós létemmel kapcsolatosak. Lesznek majd furcsa rácsodálkozásaim a melós lét dolgaira, amelyek abból fakadnak, hogy soha azelőtt nem dolgoztam így. Korábbi alkalmazásaimkor engem vettek fel, az én személyiségemet, a tudást, ami a fejemben van, a habitusomat, a hozzáállásomat, míg az Amazon két kezet vett fel, amiket szeretne a lehető legteljesebb mértékben használni.

Még egy magyarázat mielőtt elkezdem: a blog nem valós időben jelenik meg, de valós időben íródik. Magyarul minden post a megírása után vázlat státuszban marad, és egy év eltolással folyamatosan kerülnek publikálásra. Ennek az az oka, hogy az Amazon - mint a sajtó folyamatos érdeklődésének kereszttüzében álló vállalat - nagyon kényes arra, hogy mi és hogyan jelenik meg róla. Nem vagyok beképzelt, nem gondolom, hogy majd pont egy pici ország, számukra érthetetlen nyelvén írt blogja fogja őket érdekelni, de jobb az elővigyázatosság. Az írások alapján kb. 2 perc alatt be tudnak azonosítani, és ahogy írtam, bár nem ez az álomállás számomra, jelenleg (a blog írásakor) szükségem van rá. Azt gondolom azonban, hogy ettől a kis csalástól nem lesz kevésbé érdekes a blog, illetve ha nem lesz érdekes, az nem emiatt lesz. :)

Sajnos elég kevés képi anyaggal tudom illusztrálni az írásokat, mivel a munkaterületre nem is lehet bevinni semmilyen fényképezésre alkalmas eszközt, és azon kívül sem nagyon örülnek, ha fényképezni látják az embert. Szóval a képeim félig titokban, a fényképezést titkolva készültek, minőségükért elnézést kérek. Az írásokat interneten talált fotókkal is fogom színesíteni, ha valakinek a szerzői jogait sértem, jelezze.

Ui.: Bár igyekszem odafigyelni, helyesírási és gépelési hibák becsúszhatnak, szóval nyelvtannácik kíméljenek. A specifikus fogalmak, kifejezések magyar megfelelőit sajnos nem ismerem, így azokat vagy angolul használom, vagy legjobb tudásom szerint magyarítom.