Amazonian

És már itt is vagyok kedves olvasóim, a reklám után belevágunk a stower oktatás sűrűjébe. Az oktatótermet elhagyva elsétáltunk a legközelebbi lépcsőhöz és lementünk az FC területére. Bár a Safety videók nézegetése közben is jártunk már az FC-ben, amikor a monitorokat kerestük, de akkor pláne nem tudtuk, hogy merre járunk az épületben. Na a helyzet ezután sem javult. Persze gondolhatnátok, hogy csak én vagyok ekkora balfasz, hogy még mindig nem tudok tájékozódni, de azért gondoljatok bele, hogy tökegyforma polc- és rekeszsorok között kell megőrizni a tájékozóképességünket úgy, hogy a sorokból nem lehet kilátni. Én mondjuk elég magas vagyok, de a rekeszsorok közül is csak a nyakamat nyújtogatva tudok itt-ott kikukucskálni, a polcok viszont ennél is magasabbak, tehát ott nekem sem volt esélyem.

Először az úgynevezett PickTower-be mentünk. Lövésem sincs, miért hívják így, hiszen nem csak itt pickelnek (hehe) a pickerek, hanem mindenhol. A PickTower egy négyszintes (három emeletes) tárolórész, ahol végeláthatatlan sorokban polcok vannak. A fotók itt készültek nálunk, de persze nem én lőttem őket.

Az egyes szintek mennyezete olyan alacsony -szerintem olyan 190 cm lehet -, hogy az ember önkéntelenül is behúzott nyakkal járkál ott. Az szintek között lépcsökön lehet közlekedni, a pickerek kocsijait, illetve a raklapokat liftek mozgatják, az áruk egy része pedig futószalagokból és görgősorokból álló szállítórendszeren jut ide, illetve innen el a csomagolóknak. A természetes fény ide nem is jut be, a sorok között lévő neonokat mozgásérzékelők kapcsolgatják. A Picktowerben csak Sortable árukat tárolnak, ezért vannak itt túlnyomórészt polcok, hiszen a kisebb méretű termékeknek az is elég. A széleken és hátul van csak néhány raklapos tárolóhely.

Sétálgattunk kicsit össze-vissza a PickTowerben, bejártuk az összes szintet, hogy végképp elveszítsük a fonalat, majd újra leérkezve a földszintre egyszer csak a recruitment ügynökségek site rep.-jeinek az asztálánál kötöttünk ki. Annak mondjuk örültem, hogy megtudtam, ők hol ülnek - bár továbbra sem volt fogalmam arról, hogy az épületben éppen hol járunk -, mert az tudni kell, hogy mi, Temporery Assosiate-ek nem az Amazon alkalmazásában állunk, hanem az ügynökségekében, ők meg kikölcsönöznek minket az Amazonban. Tehát ha bármi munkáltatással kapcsolatos problémánk van, akkor hozzájuk kell fordulnunk, ezért ülnek ők is itt az FC-ben. Innen aztán össze -vissza vezetgettek minket, itt-ott megálltunk, és mondták, hogy most éppen hol vagyunk, milyen tárolóknál, és azokba milyen árukat, illetve hányat lehet elhelyezni.

Ekkor már mindannyiunk fejében teljes káosz uralkodott, míg végül kilyukadtunk a Non-sort munkairányító asztalánál, ahol megtudtuk, hogy ez lesz a mi bázisunk. Munkakezdéskor itt kell gyülekeznünk, itt lesz minden reggel az eligazítás. Ezzel a lendülettel kizavartak minket szünetre, hogy majd ugyanide jöjjünk vissza. Na ez remek, gondoltam, de még az sem biztos, hogy szünet után visszatalálok ide. A három mentorunk el is tűnt gyorsan, bámulatos egyébként, hogy a szünetek kezdetekor milyen gyorsan fel tud mindenki szívódni. (erről később részletesen)

Az FC-n kívűl nagy volt a sürgés-forgás. Az emberek látszólag össze-vissza, cél nélkül siettek mindenfelé. Pedig nagyon is tudatos volt ez a sürgés-forgás. A dohányosok szaladtak kifelé cigizni, persze előtte a szekrényeikhez mentek a dohányért. Volt, aki inkább evett valamit, ezért rögtön a menzára ment, vagy a szekrényéhez a kajájáért. Mások mosdóba siettek, esetleg az internet szobába, ahol kb. 10 PC állt rendelkezésre térítésmentesen internetezésre, de ugyanitt lehetett TV-t is nézni egy nagyképernyős LCD TV-n. A többség persze a menzára ült be, ha nem is evett semmit, legalább ivott egy kávét vagy teát és/vagy beszélgetett a társaival.

A szünet végén aztán - mintegy varázsütésre - mindenki felállt, és visszaindult dolgozni. Láttam, hogy a társaim is ballagnak vissza a megbeszélt gyülekezőponthoz. Ott volt már a három mentorunk is, akikről a későbbiekben részletesebben is írnék. Visszatérve a szünetről megérkezett Wayne is, aki a Non-Sort stowereknél munakirányító, azaz ő a Lead. A Leadeket arról lehet megismerni, hogy míg mi narancssárga mellényt viselünk, addig ők kék és citromsárgát, hátán felirattal: CWL1 Leadership ASK ME. Wayne alacsony, enyhén pocakos, őszhajú, fejtetején kopaszodó, saccra 55 éves pacák, nagyon komoly rozmárbajusszal. A jószándékú nagypapaarccal rendelkező Wayne valamiért nagyon kedveli ezt a Jon nevű vadbarmot, és elég sok mindent elnéz neki, ami szerintem elég rosszat tesz a morálnak, de hát ilyen érdemtelenül kivételezettek minden munkahelyen vannak. Jon bemutatta Wayne-t, gondolom, többek között az ilyen gesztusokkal nyalta be magát a kivételezett státuszába. Wayne mondott néhány lelkesítő szót, aztán három ötös csoportban - mindegyik élén egy-egy trainerrel - elkezdtük a tényleges munkát.

Először is felvettünk csoportonként egy-egy handheld scannert, azaz kéziscannert, amit nemes egyszerűséggel gun-nak hív az Amazonos szleng. A mi training-csoportunknak Gareth lett a vezetője, aminek eléggé örültem, mert már ekkor látszott, hogy messze ő a legjobb fej a három közül. Mindannyian odamentünk a munkairányító asztalával szemben lévő úgynevezett drop zone-hoz (továbbiakban dz). Ez egy kb. 10x10 méteres terület, ahol a receiverektől érkező árukat "ledobják", persze valójában csak leteszik. Fogtunk egy kb. 2 méter magas, rácsos oldalú, egyik oldalán nyitott, bolygókerekeken guruló kocsit - röviden cage-et - amiben egy csomó különböző áru volt. Gareth össze-vissza scannelgette hol a belépőkártyáját, hol a dz végében lévő táblát, hol a cage-en lévő táblácskát. Mi árgus tekintettel figyeltünk, de persze egyáltalán nem értettük, hogy mit miért csinál. És hát sajnos hiába volt Gareth jó fej, ismét csak kiderült, hogy attól még nem jó oktató, mert az ezután követő magyarázatból sem lett nagyon világos, hogy mi a teendő. Szerencsére ezután elkezdtük együtt csinálni a tényleges munkát, és így a gyakorlatban már több dolog megvilágosodott. Némi idő eltelte után az 5+1 fős csapat, először 2x3, majd 3x2 fős csoportokra bomlott, így egyre önállóbban kényszerültünk dolgozni. Na ez volt az egyetlen jele annak, hogy az oktatásunk mégis csak valamiféle terv szerint zajlik. A szünet után hátralévő 4 óra gyorsan elrepült, hiszen végre dolgozhattunk, csupa új dolgot tanulhattunk. Mindenesetre egyszer csak szóltak, hogy akkor lehet hazamenni, ebből vettük csak észre, hogy 21.30 van, azaz vége a műszaknak. Búcsúzóul még felhívták a figyelmet arra, hogy a kártyánkat kifelé húzzuk le a blokkolóórán. Nyomatékosan tudtunkra adtak, hogy az Amazon maximális figyelmet szentel a pontosságnak, azaz aki belépéskor akár 1 perccel is később, kilépéskor pedig akár 1 másodperccel is előbb blokkol, az büntetőpontokat kap, bizonyos számú büntetőpont után pedig elbocsátás jár. (erről a pontrendszerről később részletesebben is lesz szó) 

Ekkor hirtelen szakadt rám a fáradtság, amire eddig a folyamatos pörgés miatt nem értem rá figyelni, úgyhogy viharsebesen elhagytam az FC-t, és arra gondoltam, hogy hogyan fogom en ezt otthon Zsoltinak elmesélni. A következő postban egyrészt összefoglalom nektek a stowerkedés lényegét úgy, ahogy nekünk soha nem mondták el, pedig egyszerűbb, átláthatóbb és logikusabb lett volna, és megfogalmazok néhány jótanácsot az Amazon számára a training programjukat illetően. Hátha megfogadják.

Kezdetét vette a Bevezető Nap, és az emberünket követve beléptünk az FC területére. Vagyis ekkor még csak az FC falán három emelet magasságban futó körfolyosóra. Innen ráláthattunk a munkaterületre, az alattunk folyó lázas munkára, ami ekkor még csak rendezetlen káosznak tűnt. Fogalmam sem volt, hogy hol, mi történik, ki, mit csinál az alattunk fortyogó katyvaszban. Már akkor is lenyűgöztek az épület méretei, pedig ekkor még csak kb. a harmadát láttam. A körfolyosón balra indultunk és egyre erősödő zajban ballagtunk a vezetőnk után, majd beléptünk egy óriási teremben. Mint megtudtuk, ez volt az Amazon oktató részlege, ahol minden munkafolyamatot lehetett tréningelni, csak kicsiben, kevesebb eszközzel, kevesebb tárolóhellyel és kisebb területen.

Leültettek minket a nézőtérszerűen kialakított székekre, és kezdetét vette a tréning. Itt rögtön az elején szeretném elmondani, hogy a tréningprogramjuk egy kalap fabatkát sem ér. Láttam már egy két oktatást, de ilyen amatőr módon felépített, rosszul megszerkesztett, átgondolatlanul kitalált és kivitelezett oktatási programot el sem tudtam korábban képzelni. Az eleje még nagyjából rendben volt, viszonylag gyorsan lenyomta a srác a kötelező amazontömjénező részt, kellően elájultunk, hogy micsoda fantasztikus nagy cégnek dolgozhatunk. Tulajdonképpen érezzük megtiszteltetésnek. Oké, ez a rész pipa. Bár a munkaterületről behallatszó zajban és a kihangosító torzításai miatt a felét sem lehetett hallani és érteni annak, amit a srác kellő áhítattal, szemében - a cégük felé totálisan elkötelezett droidokra jellemző - csillogással elmondott, de szerencsére a rizsa nagy része ki is volt vetítve a falra. Olvasni meg tudok. A körülöttem ülők egy nagy részéről ez mondjuk nem feltétlenül volt elmondható.

Utána kezdődtek a bajok, amikor elkezdték nyomni a Safety részt. Nyilvánvalóan túlbonyolítottak a dolgot, hogy ezzel is jelezzék, mennyire hiperextraszuperkiemelten fontos ez a téma nekik. Ezért részben előadással, részben különböző oktatóvideókkal próbálták jelezni a téma komolyságát. Az előadás után az oktatóvideókat már csoportokra bontva tekintettük meg, de nem csak az oktatóterületen, hanem az egész munkaterületen szanaszét elhelyezett különböző monitorokon. Így tehát a csoportok össze-vissza kóricáltak az egész épületben, itt-ott megálltak egy monitor előtt és nézték (hallani ugye nem hallottunk semmit az említett zaj miatt), a szervezők három másodperc alatt veszítették el a fonalat, hogy melyik csoport, melyik videót nézte már meg, így fordulhatott elő, hogy mire 10 perc sétával odaballagtunk (amazon safety jelmondat: always walk, never run) az egyik monitorhoz, a videó elindulása után derült ki, hogy azt mi már láttuk. Az előadás és a videók megtekintése után aztán tesztírás következett, de mi például a nagy kavarodásban úgy írtuk meg a tesztet, hogy egy videót nem is láttunk. Erre az oktatók a teszt írása közben jöttek rá, ekkor palástolandó tévedésüket, ránk parancsoltak, hogy hagyjuk abba a tesztírást azonnal, és menjünk a kijelölt trénerek után. Naszóval őskáosz volt a köbön, de szerencsére annyira egyszerű szabályok voltak, hogy tényleg csak a totál idióták nem tudták megjegyezni őket. Egyébként tudomásom szerint, amikor ennyire kell az Amazonnak az ember, nem szokták a teszteket nagyon komolyan venni, de tudok olyanról, aki egy ilyen teszten bukott el és ért véget ott helyben az alig két órás amazonos karrierje. Mehetett vissza a balettbe ugrálni.

Arra például emlékszem, hogy többször is megnéztük videón, mi a helyes módja egy doboz felemelésének. És én ezt a titkot most megosztom veletek. Innentől tudni fogjátok, amit brit tudósok évtizedes kutatások eredményeként megállapítottak: a dobozhoz le kell guggolni, és nem lehajolni. Tádám! A másik legalább ekkora titok, vagy egy kicsit kisebb, vagy egy kicsit nagyobb, vagy sokkal kisebb vagy sokkal nagyobb, hogy a safety knife-val, azaz a biztonsági késsel, ismertebb nevén sniccerrel úgy kell felvágni a dobozon a ragasztószalagot, hogy mindig magunktól elfelé kell vágni, nem pedig magunk felé. Hát ilyenek voltak a tuti safety tudnivalók. Na jó, volt néhány hasznos tudnivaló is, például, hogy a gyalogosok az épületen belül csak a kék vonalakon belül közlekedhetnek és csak a kék zebrán kelhetnek át a járművek számára fenntartott útvonalakon. A safety kérdéskörről még sokszor lesz szó, mert ahogy említettem, ez az egyik vesszőparipájuk.

A Safety oktatás után már a specifikus oktatás következett, azaz mindenki olyan oktatást kapott kis csoportokban, amilyen munkát majd végezni fog. Itt megállnék egy pillanatra, hogy megismertesselek benneteket a főbb amazonos munkafolyamatokkal, amiket csak akkor tudhattunk, ha anno az Assistos videóvetítésen (emlékeztek ugye, a múlt héten a felvételi folyamatban) odafigyeltünk, mert hogy itt ezt már nem mondta el senki. Ki tudja, miért? Szóval alapvetőn négy fő munkafolyamat van, amelyek elég logikusan ki is következtethetők, ha végigvesszük az áru útját az Amazon logisztikai központjában. Először beérkezik az áru a gyártóktól, esetleg nagykereskedőktől vagy más Amazon logisztikai központokból, tehát az árut fogadni, bevételezni kell, ezt csinálják az úgynevezett Receiverek. Ezután ők átadják a Stowereknek, akik különböző szabályok szerint elhelyezik azokat a különböző tárolóhelyekben. Majd jönnek a Pickerek, akik a vevők megrendeléseit kiválogatják a raktárból és odaviszik a Packing részleghez, akik becsomagolják az árukat és felcimkézik. Mindegyik terület aztán tovább bomlik még két részre, úgynevezett Sortable és Non-Sortable területre, amely az általuk kezelt áruk méretére utal. A Sortable a kis méretű árukkal, a Non-Sort pedig a nagyobbakkal foglalkozik. Elég nyilvánvaló, hogy más kezelést igényel egy fogkefe, meg egy plazma TV. Ahogy említettem egy korábbi postban, engem stowernek osztottak be, és ha nem bánjátok, ezt a szót fogom használni a blogban, mert ezt mégiscsak egyszerűbb legépelni, mint azt, hogy bepakoló (vagy valami ilyesmi).

Ezután a kis rendszerelméleti fejtegetés után térjünk vissza a kiscsoportos specifikus oktatáshoz. 15-16 embert - köztük engem - szólítottak ki stowernek, három csoportra osztottak minket, és mindegyik csoporthoz hozzárendeltek egy oktatót. Én azt gondoltam, hogy rendes trénereket kapunk, de már ránézésre sem tűntek profi oktatóknak. Gyorsan ki is derült, hogy a  három srác - Jon, Dave és Gareth - csupán az alapján került kiválasztásra, hogy jók a maguk területén, de semmilyen oktatói gyakorlattal nem rendelkeznek. Ezután mindannyian együtt odamentünk az egy szem flipcharthoz, körbeálltuk, a háromból az egyik srác -Jon, a legnagyobb pofájú - magához ragadta a szót, és a flipchartra helyezett oktatóanyag segítségével elkezdte magyarázni a stower tevékenység mibenlétét. A probléma csak az volt, hogy ő is akkor látta az oktatóanyagot először, velünk együtt olvasta el ott helyben. Az oktatás tehát úgy nézett ki, hogy minden lapot elolvastunk együtt magunkban, majd kérdő tekintettel ránk nézett, hogy akkor ez ugye tök világos. Mi meg annyira hülyék voltunk a témához, hogy még kérdezni sem tudtunk, tehát csak bólogattunk és reméltük, hogy egyszer csak majd megvilágosodunk.

Az oktatóanyag kb. 15 lapból állt, tehát elég gyorsan végeztünk vele, és ezután kezdetét vette az oktatás legmulatságosabb része, a béka kezelési tréning. Logisztikában jártas olvasók bizonyára tudják, mi az a béka. Hát ez. Itt pump truck vagy pumper néven fut ez az eszköz. Az oktatás pedig abból állt, hogy mind a 16-an szépen egymás után odaballagtunk az egy szem oktatásra kijelölt békához, és a többiek árgus tekintetétől kísérve betoltuk a kb. 2 méterre lévő raklap alá, felemeltük (felpumpáltuk) vele a raklapot, elhúztuk megint csak kb. 2 méterre, majd visszatoltuk az eredeti helyére a raklapot, leengedtük, kihúztuk alóla a békát vissza a kiindulási pontra. Szépen sorban, egymás után. Nem tudom, hányan kezeltetek eddig békát, de a bonyolultsága vetekszik egy talicskáéval, szóval rohadtul nem értem, miért kellett ekkora feneket keríteni neki. Pláne, hogy aztán a napi rutinban ezt a műveletsort vagy százszor megcsináljuk, tehát úgyis inkább ott tanuljuk meg használni, mint ebben a röhejes 1 perces tilitoliban.

Szerencsére gyorsan befejeződött a Hogyan kell a pump truckot kezelni? egyetemi képzés, és elindultunk, hogy most már tényleg belépjünk az FC-be, és az elméleti oktatás után rátérjenek a gyakorlati részre. A következő részben megtudhatja a kedves olvasó, milyen "gun" az, amivel nem lehet lőni. Mindezt a reklám után. Maradjanak velünk.

A címben olvasható hasonlat nem túlzás. Pont olyan izgatott voltam, mint amikor először mentem iskolába. Előző nap még azt is leteszteltem, hogy mennyi idő alatt érek az Amazonba a szombati használtcikk-piacon vásárolt biciklimmel. Megállapítottam, hogy kényelmesen 50-55 perc alatt tekerem le a lakóhelyünk és az Amazon közötti kb. 12 kilométeres távolságot, de vészhelyzet esetén - értsd pl. elalszom - 40 perc alatt is teljesíteni tudom a távot. Szóval a hátizsákomba bepakoltam a bakancsot, a hi-vis mellényt, némi uzsonnát és a szép napsütéses időben jó korán elindultam az Amazonba.

Időben meg is érkeztem ehhez a szép épülethez, ami Swansea-ben a Fabian Way legvégén (vagy a legelején?) van egy ipari környezetben. A körforgalomban egy külön sávon jelzik is - felteszem, a messziről jött kamionosoknak -, hogy melyikben kell menned, ha az Amazonba tartasz. Ezt persze én ekkor még nem láttam, hiszen a bicikliúttal egybeépített járdán közelítettem meg a parkolót.

Az épületet meglátva az Indul a bakterház egyik ikonikus jelenete jutott eszembe (bár valójában az egész film ikonikus), amikor Bendegúz azt mondja a bakter anyósának: "De szép színe van Kendnek. Olyan szép sárga." Az Amazon corporate színei ugyanis a szürke és a sárga, így aztán nem is vicceltek, az épületet erre a két színre festették. Abból a szempontból mázlijuk volt, hogy a szürke egyébként is egy indusztriál szín, bár szerintem ez a két szín baromi rosszul mutat együtt. Na mindegy, nem muszáj nekem szeretni ezt a márkát. Jól lezártam a biciklimet az épület előtt kialakított biciklitárolóban, majd az utasításoknak megfelelően - némileg megilletődötten - becsöngettem a belépőkapunál, hiszen ekkor még nem volt belépőkártyám, amivel a forgóajtós kapun bemehettem volna. A kaputelefonon be is jelentkezett a porta, amire én közöltem a varázsszót: new starter, amire megnyílt a kapu és bebocsájtást nyertem az erődítménybe. Az erődítmény szó már csak azért is helytálló, mert ahogy a fotón látjátok a sárga toronyból egy "várhídon" lehet átjutni a "vizesárok" felett a "várba".

A portás is ennyit mondott nekem, azaz hogy menjek fel a lépcsőn a toronyban, keljek át a hídon és ott találom a portát. Ahogy mentem fel a lépcsőn máris szembesültem az Amazon egyik vesszőparipájával, a BIZTONSÁGGAL. Azon kívül, hogy speciális csúszásálló lépcső vezet fel a hídhoz (persze lift is van), minden lépcsőfordulóban több tábla is figyelmeztet arra, hogy kapaszkodjunk a korlátba. Mindenképpen. Feltétlenül. Főleg a hülyék.

 Ezt a másik feliratot pedig nem is igen tudom értelmezni egy olyan országban, ahol már azért is furcsán néznek rád, ha a járdán a baloldalon sétálsz.

A hídon átmenve, egy kicsit úgy éreztem, mintha a bányába mennék befelé, annak ellenére, hogy a híd oldalai üvegből készültek. Mégis valahogy a híd másik végén ahogy belépsz az ajtón, mintha egy másik világba lépnél. Egyrészt a tudat, hogy onnantól már megfigyelnek a CCTV kamerái, másrészt ott van a porta, tehát fizikailag is átlépsz egy határt. Na és persze onnantól az épület belsejében vagy, amit már fűtenek. Szóval miközben persze elvileg a hátad közepére sem kívánod azt, ami bent vár, a hideg, szeles reggelek után jól esik belépni a meleg, szélvédett épületbe.

A portásnak megint bemondtam, hogy mit akarok, mire megkérdezte a nevem. Megmondtam neki, még le is betűztem, de persze nem talált meg a listáján, végül elkértem tőle és megkerestem magam rajta. Odaadott egy kulcsot, amelyen az 1899-es szám volt, és mondta, hogy menjek be a Locker room-ba, zárjam be az értékeimet, vegyem fel a bakancsot és a mellényt és jöjjek vissza. Innentől kezdve ez lett az én szekrénykulcsom, szépen fel is jegyezte a listájára a nevem mellé a számot.

Itt ismerkedtem meg a Locker room fogalmával, ami nem azonos a changing room-mal, azaz az öltözővel. Ki is van szépen írva, sorban, betűvel, hogy ez egy unisex locker room, legyél figyelemmel a többiekre, és ne itt öltözz át mutogatva Közép-Európa legszebb férfi felsőtestét az arra egyáltalán nem kíváncsi nézőseregnek. Értékmegőrzőnek lehetne talán hívni, a szekrények is kb. akkorácskák, hogy az értékeidet, esetleg egy pár cipőt bele lehet tenni. Na be is mentem a Locker room-ba, ahol kb 3.000 kisszekrény fogadott, de ennek ellenére viszonylag gyorsan megtaláltam a 1899-es szekrényt a sor legvégén persze, amiről már ekkor sejtettem, hogy nem lesz nyerő a műszak végén végigvergődni a sok pakoló kollégán. Szerencsére nem voltam idő szűkében, így ráértem nézelődni, elolvasgatni a feliratokat. Így aztán megtudtam, hogy a munkaterületre, szakzsargonban FC-be, azaz a Fulfillment Centerbe (nem pedig Football Club) nem lehet bevinni mobiltelefont, zenelejátszót, fényképezőgépet, öngyújtót, cukrot, csokit, kekszet, üdítőt (persze semmilyen ételt vagy italt) és napszemüveget. Átlátszó flakonban fél liter vizet lehet bevinni, de mint később kiderült, bent korlátlan mennyiségben lehet vízautomatából szénsavmentes ásványvizet vételezni. A tiltás oka nyilván kettős: egyrészt nem szeretnék, ha az idődet bent telefonálással vagy zenehallgatással töltenéd (arról nem is beszélve, hogy ezek használata balesetveszélyes is bent), másrészt mindezeket a termékeket az Amazon is árulja, tehát bent az FC-ben is hozzáférhetők a dolgozók számára, és jobb kifelé jövet elkerülni a félreértéseket, hogy most akkor azokat éppen kilopni próbálod vagy a sajátod.

Ki is pakoltam szépen a zsebeimet, csak némi pénzt hagytam magamnál, hogy ha kell, valamit tudjak venni a canteen-ban, amit én simán menzának hívok. Visszaballagtam a portáshoz, és ott várakoztam az Assist Recruitment site rep-jére, fordítsuk ezt kihelyezett képviselőnek. Közben olvasgattam az előtérben a falra kihelyezett feliratokat, szövegeket. Volt belőlük jó sok, de a legnagyobb ez volt: 89 days since last recordable incident, azaz 89 nap telt el az utolsó említésre méltó (bal)eset óta. A napok száma természetesen cserélhető, és cserélgették is, mert a karácsonyi nagy forgatagban kb. hetente történt valami (bal)eset. Közben meg is jött a site rep, és elvezetett a menzára, ahol beazonosítottak, nyakamba akasztották a belépőkártyát és rákérdeztek arra, hogy ugye nincsenek nálam tiltott tárgyak, majd leültettek a többi hasonszőrű újonc közé. A várakozási időt arra használtam, hogy a szekrénykulcsot ráműtöttem a nyakamba akasztott nyakpántra, ami később egész jó ötletnek bizonyult. Persze körbe is néztem, megpróbáltam felmérni, miféle arcok a társaim. Vegyes társaság volt, bár inkább férfiak, feketék, fehérek, fiatalok, középkorúak, idősebbek, rossz arcúak és jóképűek. Jó sokan voltunk, mindenki türelmesen várakozott. Aztán hirtelen tartottak egy névsorolvasást, és rögtön meglepett, hogy milyen sokan nem jöttek el. Átvergődtek a felvételi folyamaton, felvették a munkacuccokat, aztán nem jöttek el. Nem ez volt az első jele annak, hogy a helyiek mennyire kevéssé erőlködnek, hogy állást kapjanak. Biztos, ami biztos még egyszer megkérdezték, hogy ugye nincs senkinél a tiltott tárgyakból és szóltak, hogy indulás. Kezdetét vette az úgynevezett Induction Day, azaz Beiktatási vagy Bevezető Nap, ami megér egy külön posztot. Vagy kettőt.

És már el is érkeztünk a pénteki naphoz. Reggel a postás levelet hoz a VirginMedia-tól. Azt írják, hogy annak ellenére, hogy minden papírt aláírtam, sajnos addig nem tudnak internetet adni a lakásban, amíg valami proof of address-t be nem mutatok. Anyátokat! Vért ne adjak? Zsolti azt mondja, vigyük ezt a levelet az Assistba, mert szerinte maga a levél egy proof of address, hiszen rajta van a címem és a nevem. Szerintem meg Zsolti hülye, de azért beteszem a táskába a levelet. Beérünk az ügynökséghez, pontosak vagyunk. Már vagy 10-11 jelölt várakozik ott. A végtelenül szimpatikus Gemma fogad minket, egyem a szívét. Gemma nagyon pragmatikus, nem pazarolja az időt: közli, hogy mindkettőnknek az NI számával és a proof of address-szével probléma van. Mondom neki, hogy már két napja megadtam nekik az NI számomat. Az nekik nem elég, hol van az eredeti NI levél (amiben értesítettek az NI számomról). Áldom az eszem, hogy kértem a londoni ismerősöket, hogy mielőtt postán továbbküldik nekem a levelet, scanneljék be és küldjék el emailben. Mondom Gemmának, hogy a scannelt verziót be tudom mutatni. Nagyon húzza a száját. Szerintem a szemét is húzná, de azt nem tudja, genetikusan egy csík. Végül rááll. Oké, küldjem el neki emailben. Bizonyítandó rugalmasságomat és jártassagomat a modern technikában, javaslom, hogy engedjen be az irodai Wifi hálózatba - biztos van olyan -, és most rögtön elküldöm neki. Azt nem lehet. Nem derül ki, hogy azért nem lehet, mert nincs Wifi, vagy azért, mert csak. Mert Gemma így akarja. Ugyanezt a választ kapom, mikor azt az indítványt teszem, hogy engedjen a gépéhez, hogy azon küldjem el webmailből. Gemma egyre csúnyább, ekkor már tényleg nagyon útálom. Nagyot fújok, oké, elintézem. Zsolti közben bökköd, hogy adjam oda nekik a VirginMedia levelét proof of addressként. Én továbbra is hülyének nézem, igazából csak azért veszem elő a levelet, mert azt gondoltam, ezzel bosszanthatom Gemmát. Legnagyobb meglepetésemre Gemma lelkesen elfogadja. Ki érti ezt? A lakásbérleti szerződésem nem jó nekik lakcímigazolásként, de az a levél, amiben az internetszolgáltató szólít fel, hogy igazoljam a lakcímem, az rendben van. Szerintem ez agyrém. De nem Gemmánál. Gemma kezd megszépülni. Még a végén kiegyenesednek a dolgok.

Na de mi legyen Zsoltival. Egyrészt kiderül, hogy ami neki van, az nem NI szám, hanem egy régi rendszerű adószám. Zsolti időt akar nyerni, behazudja, hogy van neki NI száma is, csak otthon. Következő alkalommal elhozza. Már ekkor fogtam a fejemet, elképzelésem sem volt, hogyan fog ebből kimászni. A lakcíme igazolásánál meg lassan megalkuszik Gemmával, hogy ha ugyanazt a lakásbérleti szerződést bemutatja, amit legutóbb, csak minden adat legyen benne nyomtatott (kivéve persze az aláírásokat), akkor rendben vannak. Meg is ígéri Zsolti, hogy még ma visszahozzuk a szerződést a kért formában. Zsolti bakker, hogyan?

Na mindegy. Papírmunka ezzel letudva. Jöhet az, amiért eredetileg jöttünk. Alkohol és drogteszt. Sorban járulunk a laboros hölgy színe elé. Fújás a szondába, aztán pisi. Persze azt nem a hölgy előtt, hanem félrevonulva. Mindketten átmegyünk a teszten, bár őszintén szólva nem lepődtem volna meg, ha Zsolti elhasal. Ezen is.

Minden stimmel. Összeültetnek minket egy körbe, úgy látom, jön egy közös eligazítás. Valóban, az első nap megismert szimpi srác jön, hogy mindenkinek kiossza a személyre szóló lapját: milyen műszakba leszünk, mikor kezdünk, hová menjünk, ilyesmik. Nekem következő hét hétfőn 15.30-ra kell mennem, de csak az első nap. Aztán a többi napon 13.30-ra és 21.30-kor végzünk, majd következő héten reggel 5.30-ra megyünk és 13.30-kor végzünk, aztán megint csere. Szerencsére ez csak három hétig lesz így, aztán teljesen megváltozik a műszakbeosztás. (Erről majd később.) Ennek mondjuk örülök, mert ez a hajnali kezdés elég ijesztőnek tűnik. Megtudom a munkakörömet is, stower leszek a Non-sort részen. Hogy ez mit jelent, később megtudjátok. Megkapjuk a láthatósági mellényt és a munkabakancsunkat - ezeket vigyük magunkkal, mert bent ezeket hordani kell. Méretproblémák persze vannak, van olyan, akinek csak harmadikra sikerül eltalálnia a saját lábméretét. Lelkünkre kötik, hogy semmilyen körülmények között ne késsünk el, inkább érjünk oda fél órával hamarabb, mert aki késik egy percet is, annak ott helyben véget ér az amazonos karrierje. Miután mindenkit jól beijesztenek ezzel, utunkra engednek minket.

Gyorsan távozunk, nehogy Gemma meggondolja magát. Óvatosan tudakolom Zsoltitól, hogy hogyan tervezte a Gemmának ígért dolgok beszerzését. Zsolti magától értetődő természetességgel közli, hogy a lakásbérleti szerződést én fogom begépelni az internet kávézóban, ott rögtön ki is nyomtatjuk, aláírjuk, pipa. Meg is magyarázza, hogy nekem ezek a számítógépes dolgok jobban mennek. Ez mondjuk igaz, a későbbiek során meg is győzödöm arról, hogy Zsoltinak egyelőre nem sikerült megbarátkozni a számítógéppel. Utána - mondja Zsolt - elmegyünk a job centerbe és kér időpontot NI interjúra. Ekkora optimizmus hallatán megszólalni sem tudok, mindenbe beletörődve ballagok mellette. Basszus ennek a srácnak minden sikerül. Az internet kávézóban tényleg 15 perc alatt végzünk a szerződés begépelésével, kinyomtatjuk, aláírjuk, pipa. Ahogy Zsolti megmondta. Visszavisszük Gemmának. Elfogadja. Csak ámulok. Vagy bevett valami gyógyszert, vagy már tökre elege van belőlünk. Irány a Job center. Zsoltinak megint szerencséje van: következő hét keddre kap időpontot az NI interjúra. Londonban ez legalább egy hét. Bónusz a nap végére, hogy Zsoltit hívják az Assist-ból. Tudna-e kezdeni ő is hétfőn? Zsolti kalkulál: ha hétfőn elkezd dolgozni, akkor kedden nem fogják elengedni máris szabira, hiszen neki NI interjúra kell mennie, amit ugye nem vallhat be. Behazudja, hogy fogorvosnál van időpontja kedden, ezért szerdán kezdene. Belemennek. Zsolti tehát szerdán megy először 15.30-ra. Remélem, nem késik el. 

Nagy az öröm, mindkettőnket felvettek, bár én arra számítottam, hogy itt a fejlett nyugaton ez sokkal gördülékenyebben és sokkal kevesebb papírgyártással fog járni. A lényeg, hogy van meló, ami ráadásul teljesen legális, bejelentette, egy normális munkáltatónál. Kell ennél több? Na jó, de végülis mi a munka? Ezt továbbra sem tudom, de az eddigi ügyintézés bonyolultságát tekintve vannak bajsejtelmeim.

Szóval függöny fel. Indul a második nap, szerda. Felvetem Zsoltinak az NI szám és a proof of address kérdéskört. Lazán leint. Ahogy mondtam, nem egy parázós típus. NI száma neki van, még 2004-ben kapta. A proof of addresst meg majd megoldja. Oké, gyerünk az Assistba. Magabiztos vagyok. Kezemben az aláírt lakásbérleti szerződés, megvan az NI számom, sőt a londoni címemről bescannelve emailben is elküldték az NI levelet, amit útközben egy mekis free wifinél le is töltöttem. Kis szánakozással néztem Zsoltira. Szegény még nem tudja milyen tortúrák várnak rá. Na de én sínen vagyok, nincs miért izgulnom.

Pontban 10-kor, a megbeszélt időpontban lépünk be az Assist irodájába. Hadd lássák, kivel van dolguk. A tegnapi szimpi srác fogad, persze a nevét továbbra sem tudom. Bediktálom az NI számom. Lovely. Odaadom a bérleti szerződést. Lemásolja, visszaadja. Brilliant. Ezt a két szót szokták így váltogatni. Holnap jöjjek vissza tesztet írni. Most rajtam van a sor, hogy egy lovely-val jelezzem örömemet. Rá is térünk Zsoltira. Az Amazonban akar melózni. Válasz? Igen, kitaláltátok: lovely (Zsolti szerint az íreknél ez luvely, mert, hogy ő ott is dolgozott egy ideig - figyeljetek - biztonsági őrként). Papírok kitöltögetés. NI szám, proof of address. Zsolti - engem meglepve - egy papírt vesz elő, ami ránézésre korban vetekszik a Holt tengeri tekercsekkel. Hivatalos okmány romjainak látszik, lemásolják. Proof of address: Zsolti még mindig nyugodt, mint aki nem is érti, a kérdést. Természetesen ugyanott lakik, ahol én, mondjam meg nekik. Megmondom. Hümmögnek. Nekik kellene valami papír. Oké, megoldjuk, egy óra múlva visszajövünk - ígérjük. Irány a közelben lévő internet kávézó. Keresünk egy lakásbérleti szerződés formanyomtatványt az interneten, letöltjük, kinyomtatjuk, kitöltjük, aláírjuk. Vissza az irodába. Még mindig hümmögnek, de lemásolják. Mindenki boldog. Holnap - csütörtökön - kettőre jöjjünk vissza tesztet írni. Széles vigyor, minden elintézve, és még előttünk az egész nap.

És eljő a csütörtök. Kicsit hamarabb érnénk oda, ami Zsolti szerint ciki. Javasolja, hogy addig üljünk le egy padra a sétálóutcán, az Assist bejáratától kb 10 méterre. Közben mesél. Mint említettem, nagyon szórakoztató, egyfolytában dumál. Elmeséli, hogy "Írben" egy O2 üzletben volt biztonsági őr, ahol egész nap a telefonbemutató falat kellett figyelnie. Mégis szinte minden nap elloptak egy mobilt. Volt olyan nap, hogy kettőt, de soha nem volt baja belőle, mert mindig kidumálta, és egyébként is tudták, hogy ha nem állna ott, az összes telefont ellopnák. Nem lehetett röhögés nélkül kibírni. Addig röhögtem, amíg persze kicsit elkéstünk az Assistból. Nem volt gond, nem vették a szívükre és egyébként is 1-2 percről volt szó.

Egy másik srác fogad minket, ő is kedves. Nem mutatkozik be, esélyem sincs megjegyezni a nevét. Rajtunk kívül még egy - saccra - 18 éves srác ásítozik a várakozásra kijelölt helyen. Az assistos srác közli, hogy most megnézünk egy rövid videót az Amazonról, aztán tesztet fogunk kitölteni. Na, gondoltam, ez remek. Először agymosás, aztán szövegértési feladat. El is indítja a videót, úgy tűnik, tényleg nem leszünk többen. A videó nem hosszú, és nem is agymosás. Szépen lassan, óvodás szinten elmagyarázza, milyen munkafolyamatok vannak az Amazonban. Mögöttünk a fiatal sráctól kb. félpercenként váltogatva halljuk a "fuckin' boring" és a "bullshit" kifejezéseket. Na, vége a videónak, megkapjuk a tesztet. Hárman vagyunk, az összebeszélés elkerülése érdekében mi Zsoltival különbözőket kapunk. A tesztet úgy kell elképzelni, mintha az egy olyan IQ teszt lenne, ami legfeljebb 75-ös IQ szint mérésére alkalmas. A feladatok amazon-specifikusak, némi matematikai alapismeretet, figyelemkoncentrációt, precizitást és minimális szövegértést igényelnek. Kb. 15 perc alatt végzek. Balra nézek, látom, Zsolti keményen küzd. Zsolti udvarias, kivárta, hogy végezzek az enyémmel, most viszont rögtön odatolja elém a tesztlapját. Mint kiderül, mivel az angolt soha nem tanulta, csak korábbi munkája során szedte fel a tudást, kizárólag szóban kommunikációképes - abban viszont nagyon -, de sem írni, sem olvasni nem tud angolul. Haláli pofa. Így annyi esély van a teszten, mint fingnak a forgószélben. Azért a küzdelmének van eredménye, egész sok feladatot megoldott, de pl. a szövegértési feladattal nem boldogult. Segítek neki, közben beadom az én tesztlapomat, mert látom, hogy különbözőek a feladatok. Az assistos srác 2 perc múlva jön is vissza, mutatja, hogy 100%-osra töltöttem a tesztet. Marha jó, a vakok között, én - a félszemű - vagyok a király. Mielőtt nagyon örülhetnék, kezembe nyom egy nagy kupac papírt, kezdődik az adminisztrációs rémálom. Közben a mögöttünk ülő srác is befejezi a tesztet és megkapja a maga papírkupacát, de úgy látszik, itt végleg elszakad nála a cérna, mert néhány lap megnézése után mindent hátrahagyva távozik. Míg én töltögetem a különböző adatlapokat, Zsolti is befejezi a tesztet, leadja. Kisvártatva az assistos srác odainti Zsoltit. Itt már sejtettem, hogy ezen megint röhögni fogunk. Igazam lett. Zsolti jön vissza a saját papírkupacával. Töltögetünk, közben beszélgetünk a tesztről. Mondom neki, hogy kíváncsi lennék, hány pontnál buksz meg a teszten. Szemrebbenés nélkül közli, hogy 60%-nál. Kérdezem, honnan tudja, mire mondja, hogy ő bizony megbukott, de az assistos srác mondta neki, hogy "don't worry, I kick you over", és aztán "megbeszélték", hogy mit hibázott Zsolti.

Elpiszmogunk ott a papírokkal, közben ugye Zsoltinak is súgok, hogy legalább sejtse, hogy mit ír alá. Mikor leadom a papírokat, az assistos srác köti az ebet a karóhoz, hogy adjak meg valakit, aki referenciát ad rólam. Hiába mondom, hogy a korábbi munkahelyeim teljesen irrelevánsak az amazonos munkával kapcsolatosan, hogy teljesen más típusú munkát végeztem. Végül megadom egy barátom céges email címét. Majd szólnom kell neki, hogy esetleg ír neki az Assist. Közben megérkezik Gemma. Mint később megtudjuk, Gemma az Assiston belül az amazonos melósok ügyes bajos dolgait intézi. Át is veszi az adminisztrációt a másik sráctól. Gemma számomra meghatározhatatlan ázsiai nép sarja, formás csaj. Egész jó bőr lenne, de nincs időm túlságosan megkedvelni, és erre a következő hónapok alatt sem ad lehetőséget tökélyre fejlesztett udvariatlanságával, lekezelő modorával, és a segítőkészségének teljes hiányával. Zsolti Gemmával diskurál a maga kötetlen stílusában. Bár Zsolti szóban bárkivel remekül megérteti magát, fél füllel azért odafigyelek, hátha elhangzik valami számomra is fontos infó. Egyszer csak hallom ám, hogy a proof of address a téma. Gemma mondja Zsoltinak, hogy nem fogadják el, amit leadott tegnap. Zsolti erre felveti, hogy ugyanolyan van nekem is, azt meg elfogadták. Itt kicsit mérges lettem rá, még csak az kell, hogy az enyémet is elővegyék. Fölösleges volt aggódnom, mert Gemma már közli is, hogy azt sem fogadták el. Nézek, mint hal a szatyorban, mert ezt velem senki nem közölte. Most is csak Zsoltinak mondták, nekem nem. Na most már kíváncsian várom, mi következik. Nekem továbbra sem szólnak, utunkra engednek minket azzal, hogy másnap (pénteken) tízre jöjjünk vissza alkohol- és drogtesztre. Úgy látszik, azért a proof of address hiánya nem hátráltatja a folyamatot. Ekkor még egyébként is azt gondoltuk, hogy ez a Gemma valami titkárnő lehet, nem különösebben számít, hogy mit mond. Vegyes érzésekkel távozunk, közel sem vagyunk olyan lazák, mint előző nap, de azért bizakodva várjuk az következő napot. Remélem, ti is várjátok.