Amazonian

Eltelt végre a három hét, és eljött az idő, amikor megváltozik a műszakbeosztás. Nagyon vártam ezt, hiszen különben a délelőttös hetem jött volna, amikor reggel 5.30-ra kellene járnunk, ami azt jelenti, hogy 4.30-kor kell felkelnem. Na ehhez meg annyi kedvem volt, mint Simon Gábornak egy vagyonosodási vizsgálathoz.

Ahogy mondtam korábban, az új műszakbeosztást még az assist recruitmentes srácoktól megkaptam a felvételi procedúra végén, így a váltás teljesen zökkenőmentesen, külön írásbeli értesítés nélkül megtörtént. Persze előtte héten szóban figyelmeztettek mindenkit, hogy a következő héttől már az új rend lép érvénybe.

Az új műszakbeosztás szerint egy héten csak négy napot dolgozunk, viszont naponta tíz órát, így ki is jön a szokásos heti negyven óra. Az új műszakbeosztás az Amazon szempontjából azt jelentette, hogy onnantól 7/24-ben működött, azaz éjjel-nappal, a hét minden napján. Három nappalos és az azokkal párban lévő éjszakás műszakokkal oldották ezt meg. Az első műszak vasárnaptól szerdáig dolgozott, a második szerdától szombatig, a harmadik pedig hétfő-kedden és csütörtök-pénteken. Ez nekünk melósoknak is jó volt, mert így három szabadnapunk, azaz day-off -unk volt, amibe hétköznapok és hétvégi napok is beleestek. Ugyan így nyolc helyett tíz órát kellett egy nap dolgozni, de ha már bent voltam és a napot úgyis elvitte a munka, teljesen mindegy volt, hogy nyolc vagy tíz órán keresztül nyomom a gombot. A legjobb műszak persze a középen lukas, ezért a fantáziadús nevű donught shift (azaz fánk műszak) volt, de az elsőre látszott, hogy oda a csókosok kerülhettek csak be.

Én a szerda-szombatos műszakba kerültem, ami nekem tökéletes volt. Az Amazon pedig így elérte, hogy minden hétköznapi napon egyszerre két műszak volt bent, hétvégén - amikor amúgy sem volt akkora pörgés - meg csak egy. A nappalos műszak 7.45-kor kezdődött és 18.15-kor volt vége, amit aztán az első két hét tapasztalatai alapján 15 perccel előrébb csúsztattak (azaz 7.30-tól 18.00-ig), de csak az inbound-ban dolgozók - azaz a receiverek és a stowerek - számára. Ennek két oka volt, egyrészt így reggel nem egyszerre ömlött be az összes melós, másrészt így az inboundosok előkészítették a terepet (feltöltötték a készleteket) az outbondosok (azaz pickerek és csomagolók) számára.

Aztán persze ahogy beindult a karácsonyi hajtás elrendelték a kötelező túlórát, ami első körben plusz egy napot (azaz plusz 10 órát) jelentett hetente. Ez azt jelentette, hogy abban a négy hétben kedden is kellett dolgozni, viszont ezt a plusz 10 órát másfélszeres órabérrel fizették. Amikor pedig végleg elszabadult a pokol a karácsonyi hajrában, akkor újabb plusz 5 kötelező túlórát rendeltek el, amit viszont dupla óradíjjal fizettek. Nagy kasza volt. A plusz öt órát úgy oldották meg, hogy az öt munkanapunkon egy órával többet, azaz tizenegy órát dolgoztunk. Háromnegyed órával hamarabb mentünk be (6.45-re), és negyed órával később végeztünk (18.15-kor).

Elég nehéz volt ez a négy hét, az ötödik napon már mindig ki voltunk készülve, mint a magyar foci válogatott a magyar-román tizedik percében, szombat reggelente már úgy mentem be dolgozni, mint Szíjjártó Péter az ATV-be, Kálmán Olgához. A tíz (illetve tizenegy) órát szerencsére nem kellett egyben ledolgozni, közben voltak szünetek, amikor kimehettünk az FC-ből enni, internetezni, aki akart, cigizni. Délelőtt és délután is egy-egy tizenötperces, ebédidőben pedig egy félórás. A tizenötperceseket kifizette az Amazon, a félórás ebédszünetet viszont sajnos nem. Ez úgy nézett ki, hogy a tizenötperces szünetekre nem kellett kiblokkolnunk, a félórásra viszont igen, és persze erre a blokkolásra ugyanaz igaz volt, mint a reggelire és az estire: másodpercre pontosnak kellett lenni.

Szóval elkezdődött az új műszakbeosztás, ami számomra azt is jelentette, hogy a srácokkal - akiket az új shift első napján magam körül láttam - fogok a következő hónapokban együtt melózni. Később beszámolók majd róluk, mert egészen érdekes arcok voltak.

Unalmas melóból nincs tehát hiány az Amazonban, de ahogy említette, van ott olyan végtelenül egyszerű munka is, amit egy közepesen szarul idomított csimpánz vagy bármelyik VV "hős" is el tudna végezni. Ez a csomagolás. Hogy ezt honnan tudom? Természetesen onnan, hogy ezt a melót is kitanultam és egy teljes napig csináltam is.

Ez a nap is úgy indult, mint a többi. A reggeli eligazításhoz szépen összegyűltek a melósok akkora lelkesedéssel, ahogy egy magyar közmunkás a gereblyét kezeli. Wayne gyorsan lepörgette a safty tipp - quality tipp kombót, aztán elővett egy listát és kérte, hogy akinek a nevét olvassa, álljon félre. Na ez volt az a pillanat, amikor beszartam. Máris jönnek a kirúgások? Alig három hete dolgoztunk, szóval ne már. Szépen sorban jöttek a nevek. Amikor az enyém is elhangzott, akkor már tényleg keresztet vetettem erre a melóra. Azért az furcsa volt, hogy a külföldiek erősen felülreprezentáltak voltak a listán, úgy tűnt, Wayne próbál megszabadulni a problémás elemektől. Ő is érezhette, hogy a helyzet ránk hozta a majrét, ezért annyit mondott, hogy nyugodjunk meg, nem fogunk szívni. Mire valamelyik gyökér bekiabálta, hogy csak simán ki leszünk rúgva. Azt hitte, hogy vicces. Hát nem. Kurvára nem röhögtünk. Ezután Waynet követve átballagtunk egy másik munkaterületre, ahol átadott minket egy szőke csirkének. A csaj lengyel volt, de nem ezért vette mindenki hülyére. Azért nem vette senki komolyan, mert a fontoskodáson kívül nem igazán csinált semmit. Elvileg valaminek a managere volt, de valójában csak egy felesleges fogaskerék. Most sem csinált semmit, csak átkísért minket egy másik területre és ott átadott egy pasinak, aki továbbvitt minket egy negyedik hapsihoz és én már azt hittem, hogy ez így fog menni egész nap. Szerencsére ez már a végállomás volt, mert ez az ürge végre megnyugtatott minket, hogy nem leszünk kirúgva, hanem ezennel kezdetét veszi a Pack School.

A pali elkövette azt a hibát, hogy tudtunkra adta azt is, hogy nem kötelező a részvétel, aki akar visszamehet az eredeti melójához. Chris nevű társunk ebben pillanatban fordult sarkon és egy gúnyos, megvető - nevetésnek szánt - röffenéssel távozott. Olyan gyorsan, hogy már legyinteni is csak távoztában tudott. Ettől a gyorsaságtól még a vezetőnknek is elállt a szava egy pillanatra, de aztán 1-2 másodperc alatt nevetve túltette magát rajta. Nem tudom, a többiek miért maradtak, talán nekik tökmindegy volt, hogy mit csinálnak. A lengyelek közül szerintem néhányan nem is értették, miről van szó. Én azért maradtam, amiért az előző ICQA-s melóra is jelentkeztem. Kíváncsiság és az a feltevés, hogy így értékesebb leszek az Amazon számára.

Ezután két csoportra osztottak minket, 4-5 ember került egy-egy csoportba és mindkét csoport kapott egy-egy oktatót. Mi egy pasit kaptunk, aki olyan mogorva volt, mint Lázár János, amikor a londoni útjának részleteit firtatták. Aztán persze kiderült, hogy nem igazi oktatók, hanem régi, jó melósok, akik nyilván oktatni is jól tudnak majd. Gondolja az Amazon. De persze nem. Minden esetre nem sokat lacafacázott az "oktatónk", odavezetett minket az egyik csomagolóállomáshoz, odahúzott egy árukkal megrakott kocsit és elkezdte mutogatni, hogy mit kell csinálni. Tényleg nem akarok nagyképűnek látszódni, de kb. a 3. terméknél teljesen világos volt mi a teendő, ennek ellenére még negyed órát kellett figyelnünk a pasast, ahogy csomagol, míg végre egyikünket beállította csinálni, mi többiek figyeltük. Hát mit mondja, olyan érdekfeszítő volt mint egy Bajnai Gordon beszéd. A feladat egyébként annyi volt, hogy beszkenneltük a termék vonalkódját, mire a számítógép megmondta, hogy milyen méretű dobozba fér bele, kivettük a megadott méretű dobozt a fejünk felett lévő polcról, összeraktuk a dobozt, bele a terméket, kitömtük papírral, leragasztottuk, rátettük a címkét, amit közben kinyomtatott a számítógép aztán felraktuk a futószalagra. Kb. 5 mozdulat, nem atomfizika.

 Aztán szépen sorban mindannyiunkat beállítottak csomagolni. Az elején egészen érdekes volt. Most végre testközelből tapasztalhattam meg mindazt, amiről Zsolti mesélt. Ő azt állította, hogy beszélgetni szoktak egymással meló közben, de én ezt elég nehezen tudtam elképzelni, egyrészt mert olyan nagy volt a zaj, mint egy mexikói börtönlázadáson, és elég távol is álltunk egymástól, másrészt eléggé kellett koncentrálni a melóra, bár gondolom, ez idővel rutinná válik. Az már a betanítás közben kiderült, hogy a srácokat nem eszük miatt fogom kedvelni, de azért jó lett volna velük váltani néhány szót, mert egyébként eléggé magányos munka volt ez. Főleg az eredeti melóhoz, a stowerkedéshez képest, ahol folyamatosan kommunikálni kellett a többiekkel. Ennél azonban rosszabb volt az, hogy végig egy helyben kellett állni. Fene sem gondolta, hogy fárasztóbb egy helyben állni, mint folyamatosan menni, mint a stowereknek vagy a pickereknek. Egy spéci gumiszőnyegen álltunk ugyan, de érzetre az kb. annyit használt, mint Győzikének az általános iskola.

Néhány óra múlva egész jól belejöttem, tökre olajozottan mentek a mozdulataim, úgy éreztem, marha jól csinálom, amikor egyszer csak odajött hozzám egy teamleader, hogy közölje, a target erre a méretű árura 54db/óra, én pedig az elmúlt órákban 35db/óra átlaggal melóztam. Hát mit mondjak, ez eléggé lelohasztotta a lelkesedésemet. A nőci azonban megnyugtatott, hogy egyelőre nem várják el tőlem, hogy hozzam a targetet, azt öt hét alatt kell elérnem, addig csak a folyamatos javulást várják el. Mondom neki, hogy hahó, milyen öt hét, milyen target, én stower vagyok, most csak betanításra jöttem. Mire közölte velem, hogy nem úgy van az, azért tanítanak be, mert nekik most csomagolók kellenek. Na ekkor átkoztam el a hülyeségemet, meg a kíváncsiságomat, hogy miért nem hagytam el a terepet még az elején, ahogy Chris tette, mert az a néhány órai csomagolás után is teljesen világos volt, hogy én ezt nem akarom és nem is tudom hosszú távon csinálni. Ekkor határoztam úgy, ezt a napot még befejezem itt, aztán másnap reggel szépen visszamegyek az eredeti munkámhoz stowerkedni. Végül is ha Chris csak ilyen egyszerűen leléphetett, akkor nem lehet olyan komoly az adminisztráció, hátha nem tűnik fel nekik. Akárhogy is, ha nekem ezt egy napnál tovább kell csinálni, úgyis felvágom az ereimet. Hosszában. Ezek meg szüljenek sünt.

A nap felénél aztán átraktak minket másik munkaállomásokhoz, ahol kisebb méretű termékeket (könyv, DVD, CD, stb.) csomagoltunk. Nagyjából mindent ugyanúgy kellett csinálni, de mivel a termékek kisebbek voltak, a csomagolás pedig egyszerűbb, mert borítékokba raktuk a dolgokat, sokkal gyorsabban haladtunk. A target így erre a termékre 105db/óra volt, amit természetesen szintén nem teljesített egyikünk sem, és ezt kedvesen közölték is velünk. Ez persze engem már nem hatott meg, hiszen nem terveztem hosszú karriert a csomagolóknál. Ami igazán bosszantott, az az volt, hogy a segédanyagok kifogyása miatt rengetegszer meg kellett állni meló közben, amik egyrészt kizökkentettek a ritmusból, másrészt rontották a target teljesítés esélyét. Azért bosszantott ez, mert jobb szervezéssel ezen lehetett volna javítani, és ha már valamit lehet jól csinálni, akkor ...

Ugyanis ha valamelyik segédanyag - úgy mint különböző méretű dobozok, ragasztószalagok, kitömőpapír, nyomtatópapír - elfogyott, akkor fel kellett kapcsolnunk a fejünk felett lévő sárga lámpát, amiből a segédanyagok biztosításáért felelős melós láthatta, hogy valamire szükségünk van. Erre odaballagott hozzánk és megkérdezte, mit akarunk, majd elballagott, hogy odahozza. Ez idő alatt természetesen nem tudtunk dolgozni.

Na de a lényeg, hogy végre véget ért a nap, elindulhattam haza azzal a tudattal, hogy ezek engem többet nem látnak.

Ígértem korábban, hogy bemutatom a három mentorunkat, akik az Induction Dayen megpróbálták nekünk megtanítani a legfontosabb tudnivalókat. Ahogy már említettem, a három mentorunk közül a legnagyobb pofája Jonnak volt. Bár szerintem egész Swanseaben neki volt a legnagyobb pofája. Mint kiderült, ő amolyan kisfőnök. legalább is Wayne így kezelte őt. Nincs neki semmilyen titulusa, elvileg ugyanolyan kutyaközönséges stower mint mi, bár ő állandó, Amazon állományban lévő dolgozó. (Ezt onnan láthatjuk, hogy neki kék színű belépője van, nekünk meg zöld.) Jon nem különösebben okos, emellett még oltári nagy bunkó is. Rettenetesen harsány srác, otromba viccekkel, feltűnési viszketegséggel. Egy csiricsáré, elöl csillogó-villogó strasszokkal díszített baseballsapkát visel, a mellénye hátára cirkalmas betűkkel felírta a nevét is. A röhögését - mert ezt nevetésnek nem lehet nevezni - még az épület túloldalán is lehet hallani, akárcsak folytonos, ámde borzasztóan hamis füttykoncertjeit. Szó nélkül szembeböfög bármikor, és azon a fejlettségi szinten van, ahol a nyílt színi fingást mulatságosnak tartják. Megjegyzem, ez utóbbival nincs egyedül az átlagos Amazon melósok között. A srácról mindig egy film jutott eszembe. Nem tudom, láttátok-e a Szajré című filmet, amiben Robert DeNiro és Edward Norton egy betörőpárost alakított. A filmben úgy rabolták ki a Montreáli Vámraktárat, hogy az Edward Norton által játszott karakter állást vállalt a Vámraktárban, mint értelmi fogyatékos éjszakai takarítómunkás. Na erre az értelmi fogyatékosra emlékeztetett engem mindig Jon. Olyan sunyin tudott nézni a baseball sapka szemellenzője alól, volt benne valami baljós.

Jon minden problémát erővel old meg, függetlenül a probléma jellegétől. Biztos ti is ismertek ilyen típusú embert, aki mindig berúgja az ajtót, ahelyett, hogy a kilincset lenyomva nyitná azt ki. Aztán persze az is kiderült, hogy miért hord állandóan sapkát. Kifelé menet a scanner kapuknál a sapkákat is le kell venni - vagy legalább megemelni -, hogy az őrök lássák, hogy alatta nincs semmi. Na egy ilyen alkalommal vettem észre, hogy hát Jon feje búbja olyan kopasz, mint a baba popsija. A drága szentem hiúsága nem bírja ezt elviselni, ezért hát a sapka. De hogy ne csak rosszat írjak róla, tagadhatatlan, hogy ez a törtető, mindenen keresztültaposó stílus nagyon jól jön a melóban, legalább is nagyon hatékonnyá teszi a munkáját, és felteszem, az Amazonnak ezért értékes.

A másik oktatónk Dave, sokkal kevésbé színes egyéniség. A srác mind kinézetre, mind viselkedésre olyan, mintha folyamatosan be lenne szívva.Szemeiről csak tüzetes vizsgálattal lehet megállapítani, hogy nyitva vannak-e. Vastag, fekete, SZTK-keretes szemüvegével és vörös hippifrizurájával simán elment volna Woodstock törzsvendégnek. Gyakorlatilag nem lehet semmilyen eszközzel a legcsekélyebb érzelmi reakcióra bírni. Egyszer például véletlenül a lábujjára engedtem egy raklapot. Nem kell megijedni, nem volt rajta semmi, de ezek még üresen is tekintélyes súlyt képviselnek, szóval eléggé fájhatott neki. Azt hiszitek felkiáltott? Fenét. Mivel éppen beszélt, a mondat közepén beszúrt egy "au"-t és folytatta a mondatot. Nekem is csak jónéhány másodperc elteltével esett le, hogy mit csináltam. Mondtam is neki egy sorry-t. Erről a sorry-ról jut eszembe Zsolti egyik ismerőse, aki 5 évnyi angliai tartózkodás után sem tudott megbarátkozni az angol nyelvvel. Egyszer például lelkendezve mesélte Zsoltinak, hogy megtanult egy univerzális szót, amit gyakorlatilag bármikor lehet használni: ha bemész valahová, ha meg akarod kérdezni a pontos időt, ha kérni akarsz valamit a boltban, ha ráléptél valakinek a lábára. Na ez az univerzális szó volt a sorry. Dave tényleg keni-vágja a stower szakma rejtelmeit, bármilyen problémával lehet hozzá menni, addig szaszerol vele, amíg megoldja. Viszont elég mufurc figura, nem mondhatnám, hogy látnám rajta a lelkesedést, amikor segítségért fordulunk hozzá.

A legszimpatikusabb trénerünk azonban egyértelműen Gareth. Gareth tök normális srác, normális emberi reakciókkal, empátiával, segíteniakarással. Sajnos mindez egy komoly szerénységgel, majdhogy nem félénkséggel párosul, ami kifejezetten hátrányos ebben az erőszakos és durva melósvilágban. Nem mondanám, hogy jóképű lenne, kerek kopasz fejével, kissé elálló füleivel, a szokásos angol reménytelenül hófehér bőrével ez talán túlzás lenne, de rondának sem mondanám. Szóval olyan átlagos volt. Igyekezett beszélgetésbe elegyedni mindenkivel, hogy megtudjon valamit az emberről is, akivel együtt fog dolgozni. Különösen az egyik lengyel csaj iránt érdeklődött, bár ebben biztosan több is volt, mint egyszerű kíváncsiság. Később is gyakorta érdeklődött, hogy minden rendben van-e, van-e valami, amit nem értek. Kedvenc kérdésem tőle: Are you well managed?

Szóval ilyen vegyes volt a felhozatal tréner fronton, de ennek igazából nagy jelentősége nem volt, mert az első nap után már úgysem volt túl sok dolguk velünk.

Szerencsére a délelőtti shiftes hét elég gyorsan elment, így következett megint az a hét, amikor délután kellett mennem dolgozni. Közben Zsolti is kiköltözött a lakásból, hiszen megérkezett a családom és így már kicsit sokan lettünk volna. Zsolti természetesen az albérletkeresést is a saját egyéni stílusában oldotta meg. Ez azt jelentette, hogy a kiköltözés napjának reggelén még nem tudta, hol fog lakni aznap estétől. Szóval ez is megérne egy misét, de végül is nem ezért vagyunk most itt, írjon erről blogot Zsolti. :) Vettem egy kocsit is a családnak, ami elég jól jött nekem is a munkába járáshoz, mert az idő kezdett egyre esősebb lenni. Szeretek én bicajozni, de szanaszéjjel ázni nem.

 A car sharing bevett gyakorlat a melósok között, az egy irányba lakó melósok elviszik egymást dolgozni, a másik beszáll az üzemanyagköltségekbe. Zsolti új lakóhelye nekem is útba esett, úgy természetes volt, hogy segítek neki a munkahelyre jutásban. A költség hozzájárulás általában 1 font/út Swanseaból az Amazonig, azaz 2 font oda-vissza. Hamarosan csatlakozott hozzánk egy másik, Amazonban dolgozó magyar srác is, Peti. Közel lakott Zsoltihoz, szintén a csomagolóknál dolgozott, történetesen Zsoltival egy műszakban. Ahelyett, hogy másnak fizettek volna, inkább egy honfitársuk zsebét - az enyémet - tömték. Na nem kell félni, nem ebből fogok meggazdagodni, de a napi 4 font üzemanyag hozzájárulásból nagyjából kijött az ebédem. Ezek a reggeli közös autózások roppant szórakoztatóak voltak. Zsoltinak minden nap más terve volt: egyik nap elege volt és az első adandó alkalommal haza akart menni, másnap tele volt tervekkel, hogyan fog nagyot kaszálni Walesben valami kétes bizniszen. Ezekről később még lesz szó.

Szóval elkezdődött a hét, az időszak, amikor már azt hiszed, hogy mindent tudsz, de persze még tizedét sem. Egyik reggel a szokásos reggeli rituálék után Wayne önkénteseket keresett valami külön melóhoz. Két okból jelentkeztem. Nem, nem azért, mert stréber vagyok. Egyrészt szeretek új dolgokat megtanulni, van bennem kíváncsiság, másrészt úgy okoskodtam, hogy az Amazonnak bizonyára azok a dolgozók értékesebbek, akik több dologra is trainingelve vannak, így előnyben lehetek majd a karácsony utáni kirúgási hullámban. Végül 6 melóst - valamennyien kezdők - átküldtek az ICQA-re, ott kellett jelentkeznünk. Ott már vagy 20 hasonszőrű várakozott, ezek szerint más területekről is szedtek össze önkénteseket erre a melóra, amiről még mindig nem tudtunk semmit. Jött néhány team leader és elkérték a badge-einket, hogy task-ra tegyenek minket (ez az idő tehát nem számított bele a productivity számításba.) Amíg várakoztunk ott a kezdésre, dumálgattam egy finn sráccal, aki az egyik helyi egyetemen tanult és ez a meló jól jött neki egy kis ösztöndíjkiegészítésként. Elég laza srác volt, brutális mohawk frizurával, de mellé elképesztően gyámoltalan is. Ő is stower volt, ráadásul ugyanabban a műszakban, mint én. A műszakrend változtatás után azonban az éjszakai műszakba fog kerülni, aminek nagyon nem örült, mert félő volt, hogy az egyetem mellett nem fogja bírni az éjszakázást.

Három csoportra osztottak minket, de csak azért, mert kisebb csoportokban könnyebb volt elmagyarázni nekünk, hogy mi lesz a munka. A munka pedig az úgynevezett Bin Count volt, ami már első hallásra is elég unalmasnak tűnt, de a valóság még ennél is szörnyűbb volt. A betanítás úgy kezdődött, hogy megkérdezték, kinek vannak gondjai az egytől százig számolással. És ez nem vicc. Aztán nyomatékosan felhívták a figyelmünket, hogy ez a meló nem időre megy, nem a teljesítményt nézik, hanem a pontosságot. A feladat annyi, hogy meg kell számolni, hogy az adott rekeszben hány darab áru van, azt be kell pötyögni a gunba és mehetünk a következő rekeszhez, amit a gun mutat. Ha elrontjuk a számolást, jön valaki utánunk, aki ellenőrzi. Ha túl sokat hibázunk, visszazavarnak az eredeti melónkhoz. Ezután beállítottak minket egyenként egy-egy végeláthatatlan sorba és elkezdődött a világ legunalmasabb melója.

Nagyjából egy óra után kezdtem el unni, pedig először csak könyvek, CD-k, DVD-k voltak a polcokon, amiket könnyen és gyorsan lehetett számolni. Közben lehetett olvasgatni a könyveket: Steve Jobs Biography (ezt végül meg is vettem), Pszichológia alapjai, Molekuláris sejtbiológia hülyéknek, Kill Bill DVD, Atombomba házilag és Thomas, a gőzmozdony legújabb kalandjai simán elfértek egy polcon. Ha azt hiszitek, viccelek ezekkel a könyvcímekkel, akkor nézzétek meg ezt. Később azonban már vegyes polcok jöttek: 53 db iPhone tok, 6 db körömlakk, 18 db kutyanyakörv és 3 db műbráner. Na ez végképp' betette a kaput. Délutánra már befontam a szemöldököm annyira untam a melót. A monotonitás megőrjített, de közben persze fizikailag is fárasztó volt hajlongani az alsó polcokhoz. A többiek is készen voltak, de azért az ő khm, izé intellektusukat jobban kielégítette ez a meló, mint az enyémet. Mondhatjátok, hogy más dolgom sem lett volna, mint hibázni néhányszor és máris visszaküldenek a stowerkedni, de sajnos van nekem ez a betegségem, hogy muszáj mindent maximális erőbedobással csinálnom. Mindenesetre a finn fickót már délben visszazavarták az eredeti melójához, ő azt állított, nem szándékosan rontotta el a számolásokat.

Soha nem vártam ennyire a nap végét, és egyszer sem voltam ilyen lelkes az FC elhagyásában, asszem, most én is rohantam kifelé a többi marhával. Általában a kocsiban szóhoz sem jutok Zsoltitól - gondolom, ezt az eddigiek alapján nem csodáljátok -, de most végigszentségeltem az utat hazáig.

2. A következő a produktivity (fordítsuk ezt termelékenységnek) mutató. Ahogy írtam korábban, minden egyes tranzakciónk rögzítésre kerül a számítógépen, amiből aztán egyebek mellett könnyen megállapítható, hogy az adott melós mennyit dolgozott. Minden munkafolyamatra úgynevezett targetet határoznak meg, amit UPH-ban fejeznek ki, azaz unit per hour-ban. A kezelt áru mennyisége kinyerhető a számítógépből, azt meg percre pontosan megmondja a blokkolóóra, hogy mennyit dolgoztál. Természetesen más a target, ha a sortable és ha a non-sort részlegen dolgozol, vagy éppen a PickTowerben. Akkor is más, ha raklapos áruval dolgozol, vagy ha kiskocsival. Szóval ki van ez találva rendesen. Már az Induction Day-en elmondták, hogy nem várják el, hogy rögtön mindenki teljesítse a targetet. Ez mondjuk megnyugtatott. Nagyon kedvesek. Ellenben elvárják, hogy folyamatos javulást lássanak a teljesítményünkben, ami legfeljebb öt hét alatt eléri a targetet, és aztán természetesen folyamatosan azon felül marad. A mi targetünkről azt tudom mondani, hogy teljesíthető, de ehhez azért folyamatosan dolgozni kell. Nem igazán fér bele, hogy az ember megálljon beszélgetni 10-20 percekre. Ezért van az, hogy ha a stowert valami olyan munkára küldik, amit a számítógép nem regisztrál, akkor "kiveszik" a target nyomás alól azzal, hogy "task"-ra teszik a rendszerben. Ilyen task például a transport (például azt a feladatot kapja, hogy a raklapokat békával csak vigye el a villástargoncákhoz, hogy azok bepakolhassák  a tartalékba) vagy a takarítás, de egyébként a consolidator feladat is. Ilyenkor az az idő, amíg a melós task-on van, nem számít bele productivity számításához alkalmazott periódusba.

3. Legvégül nézzük a Quality, vagyis minőség mutatót. A térkép bemutatásánál már olvashattátok, hogy az épületen belül van egy olyan rész, ahol az ICQA-hez, azaz minőség ellenőrzéshez tartozó kollégák asztalai vannak. Persze az asztalaiknál ritkán ülnek, mert - többek között - az is a dolguk, hogy minden melós munkája minőségének megítélésében segítséget nyújtsanak. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy minden melós, minden egyes tranzakcióját ellenőrzik. Dolgozónként szúrópróbaszerűen kiválasztott bizonyos számú tranzakciót ellenőriznek le. Na jó, de mit ellenőriznek? Alapvetően azt, hogy a virtuális és a fizikai "stowing" adatai egybeesnek-e. Azaz azt, hogy oda, azt és annyit pakoltál-e be fizikailag, ahová, amit és amennyit virtuálisan. Mik lehetnek a hibák? Betettél egy rekeszbe valamit fizikailag, de virtuálisan véletlenül a mellette lévőbe raktad (azaz azt scannelted be). Vagy betettél egy rekeszbe 17 darab CD-t fizikai valójában, de aztán virtuálisan csak 16-ot (azaz 16-ot ütöttél be a gun billentyűzetén). Ezeknek a hibáknak az elkövetéséhez nem kell feltétlenül értelmi fogyatékosnak lenni. A meló sokszor elég monoton, de közben nagyon kell(ene) figyelni is. Szóval egy tízórás műszak végefelé elég könnyű egy ilyenbe belefutni még akkor is, ha egyébként próbálsz nagyon odafigyelni.

 Na szóval ha erre a három dologra figyelsz, akkor jó eséllyel abban a kiváltságban és megtiszteltetésben lehet részed, hogy tartósan az Amazon-nál dolgozhatsz.