Amazonian

Ebben a rövid kis posztban arra teszek kísérletet, hogy bemutassam nektek, milyen hangok vettek minket körül az Amazon FC-ben.

Azért lesz rövid a post, mert valójában meglepően kevés zaj volt. Azt gondoltam, hogy egy ilyen üzemben biztosan sok gép van, emiatt pedig elviselhetetlen zaj uralkodik bent. Már el is képzeltem, ahogy az FC-ben magukat méhecskének álcázó fülvédős fazonok mászkálnak. Ehhez képest amikor beléptem a munkaterületre az első napomon, egy viszonylag normális zajszint fogadott, ami azért a csomagolósorok futószalagjaihoz közeledve felhangosodott ugyan, - sőt, ahogy korábban írtam, az oktatóteremben már az előadást is zavarta - de az FC más részein már csak olyasmi zaj hallatszott belőle, mint amikor apám szöszmötöl a garázsban.

Vészjelzés a külső merevlemeznek

A csomagolórészlegtől más zaj is hallatszott néha, mégpedig egy éles visító hang, amiről egészen addig nem tudtam, hogy micsoda, amíg részt nem vettem a csomagoló tréningen. Ez a hang akkor hallatszik, amikor a csomagoló kolléga olyan problémával találja magát szembe, amit nem tud megoldani. Ekkor hívja segítségül a külső merevlemezt, azaz a saját munkairányítóját úgy, hogy bekapcsolja ezt az idegesítően sipító hangjelzést illetve a feje felett lévő piros lámpát. 

Nyomják, mint süketek a csengőt

Van egy olyan zaj is, amit azért hallunk, mert egy másik zajt meg nem. Elég zavarosan hangzik ugye? Pedig egyszerű. Bent sok jármű közlekedik, ráadásul elég komoly sebességgel. Viszont mindegyik elektromos jármű, így a raktár alapzaja miatt akkor sem vesszük észre őket, amikor ott vannak közvetlenül a hátunk mögött. Éppen ezért nagyon szigorú szabály, hogy a járművek vezetőinek a raktár teljes területén minden egyes kereszteződésben és gyalogátkelő előtt dudálnia kell. Elég sok kereszteződés van és elég sok jármű. A vezetők ráadásul sportot űznek abból, hogy a dudával a legkülönbözőbb dallamokat próbálják előadni.

Lövésünk sincs

A másik hang, amit folyamatosan lehet hallani, az a kézi scannerek csipogása, amikor leolvasunk vele egy vonalkódot. Természetesen máshogy csipog, ha minden rendben, és máshogy, amikor valamilyen probléma van. Így egy idő után a scanner kijelzőjét nem is kell néznünk, rutinból csináljuk a dolgunkat, tudjuk mikor mit kell scannelni, ha valami rendellenes dolog történik, úgyis észrevesszük a hangjelzésből. Ezt persze a körülöttünk lévők is hallják, aztán amikor egymás után harmadszor, negyedszer hallják ezt az agresszív csipogást, eldöntik, hogy segítenek-e megoldani a problémádat vagy sem. Legtöbbször inkább lesz@rják

Zene nélkül mit érek én

A karácsonyi időszakban azonban - a melóskényeztetési bizottság döntése alapján közkívánatra - kihangosították a Swansea rádió adását. Ez egy nagyon korrektül működő kereskedelmi rádió. Van neki reggeli műsora két bohóccal, negyedóránként hírek, vannak közlekedési hírek, műsorajánló, de kerülik a mélyen szántó beszélgetős műsorokat. Teljesen profi, hallgatható adó, nagyon sok zenével. 
Nem tudom voltatok-e már úgy, hogy valamilyen zeneszámot életetek egy élményéhez kötitek. Egy baromi jó nyaralás, ahol hallgattátok Dupla Kávétől a Hosszú fekete hajat Yonderboitól a People always talk about the weather-t és onnantól kezdve ha ezt a számot hallod, mindig az a nyaralás jut eszedbe. Na hát én is így voltam a rádióból szóló zeneszámokkal. A különbség az, hogy nekem nem egy, hanem húsz, harminc dal juttatja eszembe azokat a napokat ott az Amazonban. A rádióadó meg is tett mindent, hogy emlékezzem ezekre a számokra, mert mindegyiket minden nap - volt amelyiket egy nap többször is - lejátszott. Persze egyik sem egy I can't get no satisfaction, nem hiszem, hogy akár öt év múlva emlékezni fogunk bármelyikre is. Normál körülmények között nem hallgatnék ilyen számokat, de az előbb említettek miatt ezeket a dalokat mégis szívesen hallgatom ma is. Álljon tehát itt néhány szám, amik abban az évben nagyon népszerűek voltak és a kereskedelmi rádiók orrba, szájba játszották.

Avicii - Hey brother

Sam Bailey - Skyscraper

Robbie Williams - Go gentle

Timber feat KeSha - Pitbull

Pharrell Williams - Happy

OneRepublic - Counting Stars

Lorde - Royals

Katy Perry - Unconditionally

Jessie J - Thunder

Jason Derulo - Trumpet

Gary Barlow - Let me go

Example - Kickstarts

Swedish House Mafia - Don't you worry Child

Mindenkinek vannak tervei. Zsoltinak több is volt. Csak neki naponta új. És mindegyik világmegváltó, vagy ha az nem, legalább olyan, amivel zsírosra keresheti magát.

Akik már az elejétől kezdve követik melós létem mindennapjait itt a blogon, tudják, kicsoda Zsolti. Akik csak most kapcsolódnak be, azoknak mondom, hogy bár én vele ott kint találkoztam először, különös személyisége révén olyan speciális részéve vált walesi kalandjaimnak, ami kimondottan érdekessé és élvezetessé tette az ott-tartózkodásomat. Az alant olvasható posztban leírtak szerintem mindezt jól példázzák. Zsolt saját bevallása szerint életében már többször volt gazdag, de aztán mindig olyan gyorsan elköltötte a pénzt, mint a kormány a nyugdíjvagyont. Jelenleg egy Isten háta mögött lévő falu egyetlen kúriájában lakik, amire ugyan már egy kisebb vagyont ráköltött, de momentán tökéletesen eladhatatlan, tehát értéktelen. Zsolti 40 éves, de Magyarországon még soha nem dolgozott állásban, mindig valamilyen seftelős üzletből tartotta fent magát. Ennek megfelelően a wales-i tervei is ilyesmik voltak.

Megjött az ihlet

Már megérkezésének estéjén előállt a terveivel. A kölcsönös bemutatkozás után megkérdezte, hogy én mit akarok itt magammal kezdeni, majd közölte, hogy neki tervei vannak. Mint kiderült otthon egészen nyár végéig piacozással foglalkozott, ami azt jelentette, hogy egy kisbusznyi áruval járta az ország piacait, zsibvásárjait és árulta olcsón a cuccokat, amiket valahol máshol még olcsóbban megvett. Állította például, hogy ő egy ezresnél többet farmernadrágra még nem költött. De a remekül prosperáló biznisznek véget vetett a technika gonosz patás ördöge. A kisbusz elromlott, a javítási költség pedig kb. 300.000 Ft lett volna. Mondanom sem kell Zsoltinak erre nem volt pénze, úgyhogy kigondolta, hogy kijön Walesbe, karácsonyig megkeresi a javításhoz szükséges pénzt, aztán tipli haza. Közben - értsd abban az 5 napban, amit a kamionon töltött idefelé - megszállta az ihlet, és zseniális tervek fogantak meg a fejében.

Itt van a kutya elásva

A legelső az volt, hogy kutyákat fog kihozni a UK-be és itt baromi drágán eladja, majd visszafelé bútorokat visz. Csak, hogy a teherautó ne menjen üresen. Értitek. Mert én nem. Csak néztem zavarodottan, mint Jézus Krisztus apák napján. Először is fogalma nem volt, hogy milyen papírok kellenek a kutyák behozatalahoz. Egy olyan országba, ahol az állatokat jobban védik a törvények, mint a gyerekeket. Az az apróság, hogy más szállítóeszköz kell a kutyákhoz, mint a bútorokhoz, teljesen kimaradt a számításaiból.

Na arra viszont volt elképzelése, hogy kinek/hogyan fogja eladni. Bár ne lett volna! Ahogy említettem, Zsolti 2007-ben dolgozott már Walesben, valahol fent északon, amikor megismerkedett egy helyi figurával, aki kutyákkal foglalkozott. A terv az volt, hogy ezt a fickót keresi meg és neki fogja szállítani a kutyákat. A terv apró szépséghibája az volt, hogy Zsolti a pasinak sem a nevét, sem a telefonszámát nem tudta. Ugye nem gondoljátok, hogy ez egy percig is zavarta barátunkat. Emlékezett ugyanis egy falu nevére, ahol a kutyás kapcsolatának egy rokona volt a boltos. Szerinte innen ez sima ügy: el kell menni abba a faluba (alig 300 mérföld), meg kell keresni a boltot (mert nyilván egy ilyen helyen csak egy bolt van), a boltban a rokont (aki nyilván azóta is ugyanaz az ember) és meg kell tőle kérdezni a kutyás ember nevét és telefonszámát (aki már 6 évvel ezelőtt is több mint 60 éves volt, jó esetben még most is életben van). Ez a terv Zsoltit több hétig masszívan foglalkoztatta. Amikor megvettem a kocsit, rögtön elő is állt a kérésével, hogy én vigyem el abba a faluba, minden költségemet állja. Biztos megértitek, nem álltam kötélnek. A heti két szabadnapomból egyet nem akartam rááldozni egy nyilvánvalóan teljesen esélytelen vállalkozásra. Zsolti azért fűzögetett más - autóval rendelkező - magyarokat is, míg végül az egyik azzal a zseniális ötlettel állt elő, hogy nézzék meg legalább a Google street view-n, hogy mi a helyzet a faluban a bolttal. Amikor látták, hogy az a bolt már nem is létezik, Zsolti végre feladta a tervét. Mindenki nagy megkönnyebbülésére.

Aranybánya?

Zsoltival aztán ritkábban találkoztam, csak a reggeli és az esti fuvarok kapcsán a kocsiban tudott szórakoztatni újabb és újabb terveivel. Egyik este hazafelé például azzal jött nekem, hogy találkozott bent az Amazonban egy szudáni csávóval, akitől azt hallotta, hogy ott baromi olcsó az aranyékszer. A terv tehát az volt hogy kiutazik Szudánba, vesz egy csomó aranyékszert, felveszi őket, majd visszautazik és eladja UK-ben. Na ez volt az az terv, ahol támadásba lendültem. Az az ötletem támadt, hogy az irónia finom eszközével rávezetem Zsoltit tervének abszurd voltára. Felöltöttem a lehető legkomolyabb arcszerkezetemet és felvetettem neki, hogy ha kifizeti a szállás, utazás és ellátási költségeimet, akkor én kimegyek vele, hazafelé pedig annyi aranyékszert akaszthat rám, amennyit elbírok. Na ezzel láthatólag sikerült egy bazinagy csavarkulcsot hajítanom a fogaskerekek közé, mert Zsolti felém fordulva megállt a terv elbeszélésében és az arcomat fürkészve megpróbálta felmérni a felvetésem komolyságát. Én meg csak folytattam tovább, hogy sőt még a családot is viszem szívesen. Gondoljon bele, az már négy plusz ember, fejenként 10 kiló arany. Bár a lányom még csak nyolc éves, lehet, hogy ő csak 5 kiló aranyat bír el - szabadkoztam. Na itt már ő is levette, hogy csak ugratom, és közölte is, hogy hülye vagyok. Engem minden esetre elég jól elszórakoztatott.

Darabokra szedve

A következő nagy ötlet a kocsibiznisz volt. Zsolti fejébe vette, hogy óriási pénz lenne abban, ha használt Ford Mondeókat - abból is csak egy meghatározott évjáratot - vinne haza lábon, majd otthon eladná azokat alkatrésznek. Egyben eladni úgyis macera lenne, hiszen át kellene tetetni a kormányt, hogy normálisan el lehessen adni őket otthon, az meg kb. 250.000 Ft - mondja ő. A tervnek valóban volt reális alapja, mert a használt autók valóban olcsóbbak Nagy Britániában, mint Magyarországon. Ugyanazt a típust, évjáratot akár több százezer forinttal olcsóbban meg lehet venni. Főleg ha hajlandó vagy érte elmenni északra, mert ott még olcsóbbak. Aztán persze kiderült, hogy vagy nyolc kocsit kellene egyszerre megvennie és hazavinnie ahhoz, hogy megérje, amihez viszont már kamion kellene. Szóval ez a terv is kútba esett.

Szívás

Később Zsolti cigaretta bizniszből akart meggazdagodni. A cigi nagyon drága kint. Míg Magyarországon 1.000 Ft egy doboz cigi, kint kb 9 font, ami kb 3.400 forint. Ennyiért persze nem lehet feketén eladni, max 5 fontot, tehát kb 1.900 forintot lehet kapni dobozonként. Ez persze még így is szép pénz. Sok magyar és lengyel szerez azzal egy kis mellékest, hogy az alkalmankénti hazalátogatáskor az engedélyezett 50 doboz cigit vitték magukkal vissza a UK-be és adták el feketén. Ezzel kb. 45.000 forintot kerestek, amiből az oda-vissza repjegyük ki is jött. Na persze Zsolti nem ilyen kicsiben akart játszani. Nagyjából 250 karton, azaz 2.500 doboz cigit gondolt behozni az országba egyszerre, amit persze csak törvénytelen úton tehetett volna meg. A mexikói drogcsempészek leleményességét is megszégyenítő terv szerint a cigit vízhatlan csomagolásban, hajó után/alá kötve hozta volna be. És milyen praktikus, hogy Nagy Británia szigetország. Szerintem nem is kell részleteznem tovább, miért nem lett ebből sem semmi.

Mindblowing

Voltak aztán olyan tervei, amiket ő sem gondolt igazából komolyan, csak a közönség szórakoztatására vetette fel őket. Bár most így visszatekintve már ebben sem vagyok olyan biztos. Visszatérő ötlete volt például, hogy az Amazon raktárba kellene falbontással betörni és kitalicskázni egy halom értékes árut. A móka kedvéért olyan apróságokkal, mint az éjjel is látó kamerarendszer, a riasztóberendezés, a folyamatosan cirkáló biztonsági őrök nem is foglalkoztunk, a bűncselekmény elkövetésének morális oldaláról már nem is beszélve, hanem kifejezetten a falbontási technikákat jártuk körül. Azzal a ténnyel sem akartuk a tisztánlátásunkat összezavarni, hogy mivel a raktár 0-24-ben dolgozott, kizárt dolog lett volna, hogy találjunk olyan időrést, amikor a raktárban nincs senki. 

Az utolsó terv

Ilyen és ehhez hasonló elképzelések sorjáztak, minden nap egy új. Aztán Zsoltinak lett egy terve, ami eljutott kivitelezési fázisba. Egyik nap felhívott, hogy foglaljak neki repülőjegyet Magyarországra. Megelőzi az Amazont, és mielőtt kirúgnák, magától lép ki. Gyorsan felszámol mindent Swanseaben és az összegyűjtött pénzével visszamegy Magyarországra, hogy - megcsináltatva az autóját - folytassa a piacozást. Maga után hagyva egy kétéves hűségnyilatkozatot a 3 elnevezésű mobilszolgáltatónál és egy nagy bőröndöt nálam. Na ezt az egy tervet tényleg megvalósította.

Melóskényeztetés (vagy parasztvakítás) felsőfokon

A karácsonyi csúcsidőszak kezdetével az Amazon elindította a "Hogyan nyűgözzük le a melósokat?" hadműveletet. Meg kell mondanom őszintén, hogy minden kételkedésem ellenére meglepően jól működött. 

Persze könnyű dolguk volt, mert - reklámszakmai kifejezéssel élve - a célcsoport meglehetősen homogén volt. Ez alatt azt értem, hogy nem kellett túl szofisztikált programot összeállítani, nem volt arra szükség, hogy különböző iskolázottságú, érdeklődési körű emberek igényeit elégítsék ki az attrakciók. Nem kellett ide más: Melósok olcsó szórakoztatása nagy tömegben úgy, hogy minél kevésbé - vagy még inkább egyáltalán ne - akadályozza a munkát. Azt is elismerem ugyanakkor, hogy nem is olyan könnyű egy hónapon keresztül minden napra valami más okosságot kitalálni. Márpedig az Amazonnál pontosan ezt tették. Na de most már konkrétumokat kell mondanom, hogy értsétek, miről is van szó. Szerencsére az Amazon belső kommunikációja remekül működik, csináltak is egy frankó naptárat arról, hogy mikor, mi történik, így nem kell olyan sokat gépelnem. (A fotó minőségéért bocs.)

Nyereményért bármit

Ha el tudnátok olvasni a képen lévő szövegeket - amire annyi esélyetek van, mint Schmitt Pálnak a diplomavédésre -, akkor látnátok, hogy a következő típusú attrakciókat valósították meg:

Voltak a "viselj valamilyen meghatározott ruhadarabot azon a napon" típusú aktivitások: Viselj valami pirosat, viselj valami zöldet, viselj mikulás sipkát, viselj rénszarvasos cuccot, stb. Aztán az Amazon HR-esek járkáltak körbe, lefotózták, aki beszállt a buliba, majd kisorsolták közülük a nyertest, aki kapott valami 20-30 font értékű ajándékot. Ugyanez volt egyébként Halloween-kor is, amikor elmeroggyant kollégáim tömkelege öltözött kísértetnek, zombinak, vizihullának vagy pierró bohócnak. Közepesen vicces polcokat pakoló akasztott embert és raklapot húzó egyhetes hullát látni. És persze ide tartozik a másik hasonló méretű baromság, a Magyarországon hála Istennek gyakorlatilag nem ismert Movember marhaság, aminek keretében sok kollégám hetekig a legkülönfélébb szakáll- és bajuszkompozíciókkal az arcán sétálgatott az Amazonban.

A másik az "eldugtunk valamit az FC-ben" típusú játékok. Na itt volt minden: rénszarvas, nyúl, mikulás, elefánt, stb. Felvonult a teljes állatkert. Persze nem igaziból. Csak plüss. Aztán ezeket meg kellett találni. Egyszerű, mint Rogán Antal szakmai önéletrajza.

Jó ebédhez szól a nóta

A legcukibb persze az volt, amikor az ebédszünetben kisiskolások énekeltek a durva munkásembereknek. Ezt pont úgy kell elképzelni, ahogy írom. Megjelent egy-egy csapat kisiskolás, felálltak szépen kórusformációba, majd karácsonyi dalokat énekeltek a menzán a kaját sietősen magukba tömő melósoknak. Ennek mondjuk tényleg megvolt a bája. A marcona melósok mindig meg is tapsolták a kis énekkarokat. Na nem mintha annyira szépségesen énekeltek volna a kis énekkarosok, sőt, legtöbbször csak az erőfeszítést értékeltük.

Nem bonyolították túl a dolgot

Volt persze az osztogatós fajta meglepetés is, ahol azért nagy fantáziáról nem tettek tanúbizonyságot. Egy pite az ebédhez, egy marék Halloween Candy, egy doboz Red Bull, ilyesmik. Na de az ember minden apróságnak örül, ha úgy érzi törődnek vele. 

Aztán voltak a különböző rövid kis versenyek (ki tud egységnyi idő alatt minél többet evezni az ideiglenesen a portához telepített evezőpadon), a szimpla kényeztetések (masszázs előzetes bejelentkezés alapján, karikatúra), és az egyszerű nyereményjátékok. A legegyszerűbb a jelenlét lottó volt. Azaz aki aznap bement dolgozni, azok között sorsoltak egy nyertest. 

Mindezek megkoronázásaként pedig egyik nap meghívtak bennünket egy tradicionális angol karácsonyi vacsorára (ami ebéd volt). Mivel az angol konyháról írott könyv a világ legrövidebb könyveit tartalmazó könyvtárban előkelő helyen szerepelne, rögtön Bajnai Gordon retorikai tanácsairól szóló könyv mellett, nem is kell túl bonyolult menüre gondolni. Pulykasült, párolt zöldségek, krumplipüré, az egész teljesen eláztatva a szokásos barna mártásukkal és már készen is van a fincsi menü. Szívesen becseréltem volna egy kacsasültre párolt káposztával és krumplipürével. Esetleg hagymás törtkrumplival. Az angol konyha egyébként is viszonylag egysíkú, a menzás változata meg igénytelen is. Viszont a párolt zöldségeket remekül tudják variálni.

Tudom, tudom. Tök dedósnak hangzanak ezek a dolgok és persze azok is. De itthon melyik "gyárban" szórakoztatják így a melósokat? Nos mivel a kollégák túlságosan nem voltak elájulva mindettől, arra következtettem, hogy ez itt nem számít akkora extrának. Én mindenesetre tényleg értékeltem, mert látszott, hogy komoly erőfeszítéseket tettek, hogy változatos programot állítsanak össze.

Talán már nektek is feltűnt, hogy egyre korábban kezdődik a karácsony. Legalább is ha a kirakatokat nézzük. A kereskedők számára nyilván még ennél is hamarabb kezdődik a karácsony, hiszen nekik meg fel is kell készülni minderre. Ennek megfelelően November első hetében már az Amazonban is érezhető volt, hogy egyre nagyobb a pörgés.

Annyit jöttünk-mentünk, mint Orbán Viktor az országjáró road show-in a választások hajrájában. Természetesen nekünk stowereknek, illetve mindenkinek, aki az inbound szakaszban dolgozott (receive és stow) még hamarabb kezdődött a szezon, hiszen a mi dolgunk volt, hogy a raktárt feltöltve előkészítsük a terepet a később érkező rohamra, ami aztán az outbound szakaszt (pickerek és csomagolók) fogja csúcsra pörgetni. Az Amazonban tudják jól, hogy milyen fontos a belső kommunikáció, elég profin is csinálják. Ennek egyik remek példája az úgynevezett All hand meeting, amit kb. 3-4 havonta, általában valamilyen fontosabb változás előtt tartanak. Az All hand meeting lényege, hogy kiáll az Amazon swansea-i főnöke a melósok elé és lenyom nekik egy jó kis prezit arról, hogy mi várható a következő időszakban. Az All hand meetingekről egy későbbi postban részletesen is beszámolok.

Túlóra megfizetve

Szóval az All hand meetinggel hivatalosan elrajtoltatták a karácsonyi felkészülő szakaszt. Elmondták, hogy szívni fogunk, mint a torkos borz, de ők igyekeznek azért fenntartani a jó hangulatot és folyamatosan apró gesztusokkal, meglepetésekkel megőrizni a motiváltságunkat. Ezekről szintén írok majd bővebben a későbbiekben. Aztán az egyik reggeli briefre jött is egy olyan fejes féle, hogy közölje: elrendelték a kötelező túlórát, mostantól heti plusz egy napot, azaz plusz tíz órát (összesen heti 50 órát) kell dolgoznunk, de ennek csak örüljünk, mert azt a plusz tíz órát másfélszeres óradíjjal fizetik. (ezt az előző postban a payslipen láthattátok is) Én mondjuk örültem is, mert szeretem, ha pörgés van, de úgy láttam, hogy a helyieknek úgy kellett ez, mint a mókusnak az erdőtűz. Azt figyeltem meg, hogy amikor rossz hírt kellett közölni a melósokkal, akkor azt nem bízták Waynere, hanem mindig küldtek valami manager féle arcot, aki a rossz hír bejelentése után olyan gyorsan eltűnt a terepről, ahogy csak bírt. Így amikor ez a manager arc megint feltűnt egyik reggel, már tudtam, hogy újabb rossz hír következik. Nem is tévedtem, mert ekkor jelentette be, hogy a kötelező túlórát 10-ről 15 órára növelik, de legalább a plusz 5 órát már dupla óradíjjal fizetik. Hát mit mondjak, ezt az intézkedést nem fogadták kitörő lelkesedéssel a kollégák. Hogy finoman fogalmazzak.

Pipogyaság vagy korrektség?

Őszintén szólva először az jutott eszembe, hogy ez a Wayne milyen beszari egy alak, hogy nem meri ő megmondani, de aztán rájöttem, hogy ez a módszer egyrészről végtelenül korrekt Wayne-nel szemben és abszolút szimpatikus a vezetőkre nézve. Hiszen Wayne csak munkairányító, nem ő hozza ezeket a döntéseket, miért neki kellene az arcát odatenni melléjük. Másrészt tudják jól, hogy Wayne irányítja a napi munkát operatív szinten, közülünk való, nem tenne jót a melósokkal való viszonyának, ha minden szar személyesen tőle ömlene a fejünkre. Az is elég szimpatikus volt, hogy ez a manager - Carl - arccal vállalta, hogy kommunikálja a népszerűtlen döntéseket. Az egész folyamat - ahogy Wayne-t megkímélték, ahogy a srác odaállt elénk rosszhír hozóként - annyira európai volt, és annyira különbözött attól, amit én itthon tapasztaltam. 

Black Friday

Mindez az úgynevezett Black Friday-re való felkészülés idejében történt. A Black Friday alapvetően az amerikai "kultúra" terméke, ez a nap nem hivatalosan a karácsonyi bevásárlószezon kezdete. Mindig a Hálaadás (azaz november negyedik csütörtöke) után következik. A kereskedők hatalmas - 50, vagy akár 70%-os - kedvezményekkel igyekeznek kezdőlökést adni a vásárlási hisztériának. Már Európában is egyre elterjedtebb, Nagy Britániában pedig már teljes mértékben bevett szokás, de Magyarországon is láttam már erre gyenge próbálkozásokat. A várt hatás nem is marad el, az emberek tényleg ész nélkül kezdenek el vásárolni, megrohamozzák a boltokat és elárasztják a webshopokat. Nem véletlen, hogy az Amazon tiltja a saját dolgozóinak, hogy a Black Friday-en megrendelést adjanak fel az Amazon oldalán, hiszen még az a terhelés is számít. 

A rutin meg az évek

Az mindenesetre látszott, hogy nem ez az első karácsony, amit itt a swansea-i Amazonnál végigcsináltak. Nagyon szervezett és tervezett volt minden. A dolgozók létszámát fokozatosan felduzzasztották, az új dolgozók beállításával pedig lehetőségük volt arra, hogy kicsit átrendezzék a sorokat. Ez azt jelentette, hogy az újakat nagy tömegben betolták a kulimunkára, amihez túl nagy tudás meg tapasztalat nem kell, meg úgyis jó sokan voltunk, így a régieket tovább lehetett képezni consolidálásra, targoncára vagy drop zone controllernek. Ennek ellenére irtó nagy káosz volt a drop zone-ban. Egy csomó kisebb nagyobb baleset is volt, úgyhogy ebben az időszakban különösen agresszíven nyomták a safty témakört. A sok stower ott tolongott, hogy mielőbb elcsípjen valami zsíros falatot (értsd valami olyan árut, amit gyorsan és nagy mennyiségben el lehet pakolni), hiszen így a productivity mutatót meg lehetett tolni. A Lego például tökéletes volt ebből a szempontból: egy raklapon 80-90 darab is volt belőle, ha semmi nem jött közbe 10-15 perc alatt végeztél vele, miközben a target 45 darab volt óránként, így aztán nem volt gond, ha utána meg olyan raklapot fogtál ki, amin 5-6 nagyméretű áru volt és fél órát kerestél neki helyet.

Esélytelenek

Engem szeptemberben vettek fel (szeptember 9-én kezdtem el dolgozni), ami még a nyugisabb időszak volt, így rendes kiképzést tudtam kapni és volt időm gyakorolni, de az október végén, november elején felvettek csak egy gyors oktatást kaptak, aztán máris bekerültek a mély vízbe, a karácsonyi őrület kellős közepébe. Na ők tényleg meg voltak kavarodva, mint a vasorrú bába a mágneses viharban. Nem is csoda, hogy a legnagyobb arányban tőlük küldtek el embereket. Persze nem a karácsonyi rohamban, hanem utána, de akkor rögtön. Februárra pedig már egyikük sem dolgozott az Amazonban. Én minden estre nagyon szerettem ezt az időszakot, imádtam a nagy nyüzsgést, pörgést. Az Amazon pedig tényleg eléggé odatette magát, hogy a melósok jól érezzék magukat. De erről majd a következő postban.

 Ez itt Paul. Vagy legalább is ahogy megláttam ezt a képet, Paul jutott eszembe. És hogy kicsoda Paul? Ő az egyik Amazonba kihelyezett Assist Recruitment képviselő, és a legjobb arc is köztük. Először is tényleg egy nagy mackó a pali, vidám, fiatalos arccal, kék szemekkel. Másrészt mindig nagyon kedves, laza, vidám és segítőkész, nagyon barátságos, előzékeny és udvarias. Akárhányszor összefutottunk, mindig messziről integetve, vigyorogva üdvözölt. Az angol munkakultúrában amúgy is teljesen ismeretlen dolog, hogy egy főnök üvöltözzön a beosztottal vagy más módon próbálja vele éreztetni vélt felsőbbrendűségét. Mondjuk Paul nem is a főnököm. Illetve valamelyest mégis csak. Na de akkor hogy is van ez? Ahogy említettem korábban az olyan nagy cégek, mint az Amazon, úgy oldják meg a munkaerőigényre vonatkozó ingadozást, hogy a minimális állandó (permanent) munkaerőállomány mellett ideiglenes - azaz temporary - munkásokat is felvesznek. De persze nem közvetlenül, hiszen egy állandó Amazon alkalmazottnak már több joga van, sokkal nehezebb elküldeni is. Nem véletlen, hogy minden temporary erre törekszik, bejutni a permanent - azaz állandó - állományba ugyanis iszonyú nagy dolog, ahogy Zsolti mondta: Ha állandó leszel, bent vagy az Olimpián. Szóval az ideiglenes munkaerőt az Amazon toborzócégeken keresztül bérli (mint amilyen az Assist Recruitment, Abacus Recruitment vagy a Transline), így bármikor felvehet plusz munkaerőt és persze bármikor - értsd szó szerint bármelyik pillanatban azonnali hatállyal - el is küldheti azt. Későbbi postban lesz még arról szó, hogy a temporary-k elküldése mennyire embertelen módon történik.

Tehát hivatalosan én is az Assist Recruitment alkalmazásában álltam, akik bérbeadtak az Amazonnak. Természetesen az Assist úgy vett fel engem, hogy kifejezetten az Amazonnak szántak, és egyébként rájuk semmilyen kötelesség vagy felelősség nem hárult arra az esetre, ha az Amazon elküldene. Ezt nyilván szerződéssel, nyilatkozatokkal jogilag tökéletesen körülbástyázták. Ez a bérrabszolgaság modernkori megfelelője, embereket úgy adtak-vedtek, hogy azoknak a lehető legkevesebb joguk legyen, mindezt persze abszolút törvényesen és természetesen nagyon előzékenyen és kedvesen. Ebből a helyzetből következett, hogy bár a munkáltatóm hivatalosan az Assist volt, minden -  a munkával kapcsolatos - utasítást Amazon alkalmazottaktól kaptam. Például a szabadságigényemet is Paulnál kellett bejelenteni, de minden Holiday Request-re az Amazon mondta ki a végső szót, miután Paul ellenőrizte, hogy van-e annyi szabadnapom "felhalmozva", amennyit kértem. A szabadnapok ugyanis nem jártak csak úgy a temporary-knek, azokért meg kellett dolgozni: minden ledolgozott 10 órának a 12,7%-a bekerült a szabadság-depómba, ahonnan legalább félnapos részletekbe ki lehetett igényelni. Azaz durván két heti (8 napi) munkával tudtam gyűjteni egy szabinapot. A szabadságév pedig április 1-jétől március 31-ig tartott, tehát azokat a napokat, amiket március 31-ig nem vette ki valaki (mondjuk mert az Amazon nem engedte el), elbukta. A fizetést is az Assisttól kaptam, szigorúan bankszámlára utalva, a Payslippet pedig e-mailben, szintén az Assisttól. (lásd itt lent)

Akit elküldték, természetesen azzal is az Assistosok közölték a rossz hírt, és ami a legfurcsább - egyben egy oltári nagy hülyeség is - az volt, hogy a weekly feedback-eket, azaz a korábban bemutatott productivity és quality mutatókra vonatkozó heti visszajelzéseket is az Assist egyik site rep-jétől kaptam. Ez azért volt teljesen értelmetlen, mert nekik természetesen fogalmuk sem volt a munkánkról, így aztán a visszajelzéseket megbeszélni, netán vitatni egyáltalán nem volt mód, azaz gyakorlatilag postásként funkcionáltak. Paul is csak pislogott és vonogatta a vállát, amikor egyszer egy konkrét ügy kapcsán megpróbáltam neki elmagyarázni, hogy egyszerűen lehetetlen olyan hibát elkövetni, amit szerintük elkövettem, mert a számítógép nem is engedné. 

Ha viszont arról volt szó, hogy milyen munkát végezzek aznap, milyen trainingre menjek, kivel dolgozzak, hol dolgozzak, stb., akkor valamelyik amazonos vezető - legtöbbször Wayne - mondta meg a tutit. Na akkor most ki is a főnököm?

Paullal egyébként nagyon gyorsan kifejezetten jóba lettünk, mivel hamar rájöttek, hogy velem semmi gondjuk nem lesz. Soha nem volt hiányzási gondom, egyszer sem voltam beteg, nagyon ritkán csináltam hibát és folyamatosan 100% fölött (legtöbbször 150% fölött) volt a producitivitym, néha 200% fölött is. Ezek a feedback-ek egyébként úgy történtek, hogy Paul megnézte a számítógépen, hogy az óriási raktárnak melyik részén dolgozom éppen, felmarkolta a papírt és nekiállt kergetni a sorok között. Kérdezősködött, hogy ki látott engem, merre lehetek és megpróbált becserkészni. Ez nem is volt egyszerű feladat, hiszen ahogy említettem a sorok közül nem nagyon lehetett kilátni, ráadásul a sorok elég hosszúak voltak, tehát, ha egyikbe bement, akkor jó sokára tudott belőle kikeveredni. Aztán meg mi is jöttünk össze vissza a raktárban, tehát hiába nézte ki a számítógépen, hogy éppen a "C" részben vagyok, mire odaért, lehet, hogy én már a raktár másik végében voltam az "A"-ban. Amikor végül megtalált, ledarálta azt a 4-5 számot, ami fontos volt, nem győzte halmozni a szuperlatívuszokat, csak úgy röpködtek a fantastic, awesome, brilliant, massiv, unbelievable - sőt unfuckingbelievable - jelzők. Végül hátbaveregetett, hogy keep up the fantastic work és távozott, hogy elkapja a következő melósát.

Paulnak is voltak persze húzásai, de azok soha nem rosszindulaton alapultak, inkább figyelmetlenségen. Történt például egyszer, hogy az egyik munkanapomon a bristoli reptérre kellett mennem a magyarországi látogatásról éppen visszatérő családom elé. Annak rendje és módja szerint meg is kértem a szabadságot erre az egy napra az adott nap előtt négy héttel. Az volt a gyakorlat, hogy amennyiben az Amazon elutasította a szabadságigényt, akkor arról szóltak a site repek, de jóváhagyott igény esetén nem szokott semmilyen visszajelzés érkezni. Teltek-múltak a napok, hetek, és nem jött válasz, ezért én úgy vettem, hogy rendben van a szabim. 2 nappal előtte aztán gondoltam, biztos ami biztos, mégis csak megkérdezem, hogy minden okés-e. Paul mosolygósan közölte, hogy ő nem látja a naptárban, hogy én szabin lennék aznap, majd hosszas keresgélés után megállapította, hogy az igénylőlapomat sem találja. Ekkor már kezdtem kicsit pipa lenni, hiszen a lapot nyilvánvalóan kitöltöttem, bizonyára ő kavarta el a lapot valahová, de megegyeztünk, hogy kitöltök egy új lapot és ő gyorsan végignyomja a rendszeren. Ebédszünetben aztán meg is talált, hogy közölje a jó hírt: az Amazon elutasította a szabadságigényemet, mondván, aznapra sok meló várható. Na ekkor csak néztem, mint hal a szatyorban, hogy akkor most WTF. Ekkor én már abba is belementem volna, hogy csak fél napra engedjenek el, hiszen a gép úgyis csak délután érkezik, mire Paul megígérte, hogy megpróbál valamit intézni, de azért sok jóval nem biztatott. A srácok azt javasolták beszéljek az Amazonos munkairányítóval, de ő meg azt mondta, hogy ha munkamennyiségre hivatkozva utasítottak el, akkor nincs mit tenni. A legjobb, amit tehetek: menjek haza délben és fogadjam el a fél büntetőpontot. Ezt nem akartam, mert akinek büntetőpontja van, azt jó eséllyel a következő rostálásnál elküldik. Na és ekkor megérkezett Paul, hogy most már tényleg jó hírt közöljön velem, sikerült neki kisírni számomra egy félnapos normál szabit.

Összefoglalva: miután Paul elkeverte a papírom és így elmulasztotta beadni az igényt az Amazonnak, lelkiismeretfurdalástól hajtva a szokványostól eltérő módon és úton helyrehozta a hibáját, amire egyébként senki és semmi nem kényszerítette. Hát ilyen pali ez a Paul.